Vissza kellett kicsit pörgetnem, hogy megnézzem, mikor írtam utoljára könyvekről. Amennyiben nem számítom a kifakadásomat a Trigger Warning áráról (ami már lement 12 dollárra, de még azóta sem vettem meg), akkor januárban.
Január óta elolvastam a Patkánykirályt, próbáltam nem nagy elvárásokat támasztani vele szemben, hiszen Mieville első regénye, de annyira nem jött be. A hangulat és az ötlet nagyon jó, de a karaktereket egysíkúnak éreztem. Sokkal jobban tetszett a Konzulváros, ami teljesen berántott a nyelvezetével, Gazdákkal, a várossal, és élveztem, hogy szép lassan bontakozik ki a történet.
Palahniuk-tól a Haunted februári olvasmányom volt, a híres/hírhedt első novellától (Guts) tényleg komolyan rosszul lettem, és az egész rettenetesen beteg. Nagyon régen olvastam a Fight Clubot, pár éve az Invisible Monsterst, és nem tudom, hogy olvassak-e tőle többet, mert ennyi év távlatából és csak három könyvet olvasva is úgy érzem, hogy ismétlődnek a karakterek. Mindenki önpusztító, és rettenetes dolgokat csinál azért, hogy történjen valami. Ami jó, csak kicsit... egyhangú?
Teljesen rászoktam a Hármaskönyvelés podcastra, és elég sok olvasmányomat választottam adások alapján az utóbbi időben. Egyik Totth Benedektől a Holtverseny, ami egy képzeletbeli magyar város tizenéves diákjainak életéből mutat be néhány hónapot. Élsport, drogok, alkohol, szex és rengeteg káromkodás, meg a nyomasztó érzés, hogy itt valami szörnyűség fog történni. Fél oldal után visszahőköltem a szöveg stílusától, de hamar fel lehet venni a ritmust, és nem tűnik erőltetettnek, a párbeszédek és a narráció is teljesen hitelesnek tűnik, nem pedig olyannak, mikor egy felnőtt megpróbálja kitalálni, hogyan beszélgetnek a mai fiatalok.
Hackettől az Időutazás napját a sztorija miatt választottam, és jó az alapötlet, időutazós (no shit) paradoxonos, de a szereplők katasztrofálisak, nem fogom elolvasni a folytatást. Moskát Anitától a Bábel fiai jó volt, a karaktereknél nálam kicsit rezgett a léc, de a történetet nagyon hangulatosnak találtam.
Smythe Felfedezője úgy akadt a kezembe, hogy a dibook minden regény végére betesz egy fejezetet egy másik könyvből, így mikor végére értem a Bábel fiainak a fogorvosi váróban, mivel még mindig nem kerültem sorra, elolvastam a Felfedező első fejezetét. Utána nyilván azonnal meg kellett vennem, kevés szereplős feszült sci-fi, szerettem.
Nem olvastam a Zabhegyező régi fordítását, de akkora volt körülötte a hype, hogy gondoltam elolvasom az új fordítását a Rozsban a fogót. Mivel összehasonlítási alapom nincsen, ezért sok bajom nem volt bele (de isi? ki mondja azt, hogy isi? inkább suli, nem?), de történetet annyira nem szerettem, nehezen azonosulok szándékosan önsorsrontó karakterekkel.
Tavasszal sort kerítettem a Kvantumtolvajra Rajaniemitől, aminek nyilván nem értettem az első harmadát, aztán de, végül a végét ismét nem. Mentségemre legyen mondva rákerestem az interneteken, hogy más értette-e, és találtam néhány fórumot, ahol ugyanazt próbálták kibogozni, amit én, kevés sikerrel. Ettől függetlenül (vagy éppen ezért?) jó volt.
Vid karácsony környékén parkoltatta le nálam a Cthulhu Lives! novelláskötét, könnyed tavaszi olvasmányként elő is vettem, és rég rettegtem ennyire könyvön, és most jöttem rá, hogy nem is tudom, mikor olvastam utoljára jó horrort. A novellák zseniálisak egytől egyik, mindegyiket átjárja az iszonyú reménytelenség és rettegés, az elkerülhetetlen vég. Szanaszéjjel fostam magam minden reccsenésre a lakásban, remek olvasmány.
Ha pedig nyár, akkor könnyed strandolvasmány: Háy János - Hozott lélek. Végtelenül nyomasztó látlelete emberi kapcsolatoknak, családoknak, ahol egyetlen reménysugár sincsen, mindig mindenki boldogtalan, rossz döntést hoz, meghal, öngyilkos lesz, magányos marad. Nincsen kiút, nincsen a boldogságra semmi esély, tömény szomorúság, tragédia és nyomor. Szomorú, szomorú, szomorú.
Most megyek, és választok valami vidámat.
Ezt mondtátok