Nagyon elszaladt az utóbbi másfél hét, huh, és ahogy visszagondolok a múlt hét eseményeire, úgy tűnik, mintha sokkal régebben történtek volna. Csütörtökön barátnőzés aztán kiscsoportos sörözés - végre eljutok egyre, és akkor is alig vagyunk, de nem panaszkodom, mert a mai teraszpartin gyakorlatilag mindenki ott lesz. Elképesztően olcsó helyre mentünk, Contrast, hirtelen nem is tudtam értelmezni az árakat. És még nem is a világ végén van, hanem.

Pénteken tökre váratlanul - najó, szóval egy nappal előtte beszéltük meg, de ez tőlem már végtelen rugalmasság - moziba mentünk egy barátnőmmel, és megnéztük az Only Lovers Left Alive-ot (két hét alatt hatodszorra mentem moziba ezzel együtt). Napokig újra és újra beugrottak belőle képek, nagyon póz, nagyon tetszett. Nincsen túl sok cselekmény benne, de nem is hiányzott, imádom. Utána megköszöntöttük a tánctanárnőmet, aki most lábadozik a műtétjéből, volt ipari mennyiségű süti, rengeteg ember, horrorsztorik a kórházból, minden, ami a jó hangulathoz kell.

Aztán húsvét, rengeteget ettem, aztán munka (főleg már az új), szerdán új koreópróba (hetek óta nem volt óra, teljesen magam alatt voltam már). Csütörtökön teljesen azt hittem, hogy már péntek van, eléggé leharcolt a munka.

Elolvastam Graham Joyce-tól a The Silent Land-et, házaspárt síelés során elsodorja egy lavina, sikeresen kiássák magukat, de mikor visszatérnek a faluba, látják, hogy teljesen egyedül vannak, sehol senki. Nem egy gyors sztori, de nagyon jó, nagyon tetszett. Aztán Anyu ajánlott egyet, vagyis az ajánlás az túlzás, azt mondta róla, hogy élete legnyomasztóbb könyve: Borbély Szilárdtól a Nincstelenek. És tényleg az, szatmári falu, 60-as évek, egy család élete egy gyerek szemén keresztül, hát iszonyú. És jó.

Most meg hétvége van, az eperpalánták mellé beköltözött két tő balkonparadicsom is, ma teraszparti, holnap Budapest Bár koncert, jövő héten csak háromnapos munkahét, yey!