Nem haladok a Doctor Sleep-pel, mert az utóbbi két hétben leginkább táncoltam vagy pedig sorozatot néztem, tollas díszeket gyártottam, gombokat varrtam. Pedig hiányzik az olvasás, de a sorozataim még inkább, szóval bedaráltam az utolsó, rettenetes Dexter évadot, a béna fordulatokkal, az érdektelen szereplőkkel, a teljesen értelmetlen befejezéssel. Annyira bosszant, hogy egy csomó cikket elolvastam ma megerősítésképpen, hogy nem, ennek más szerint sincsen semmi értelme. És szomorú is vagyok, mert nagyon szerettem, és vége van, és értelmetlenül szomorú vége van. Egy jó történet után sokszor napokig nem térek magamhoz, de úgy tűnik, hogy ez a szarokra is igaz, ha előtte túl jó volt.
Mindeközben posztfesztivál depresszióban is szenvedek, mert sok hetes készülés és izgulás most véget ért, három perc a színpadon, és ennyi, ilyen ez. Nagyon lámpalázas voltam, de nagyon jól sikerült mindkét szám, majd aztán beleszerettem egy orosz táncoslányba (de kapcsolatunk csak plátói). Azóta többször is visszanéztem azt a néhány videót, ami már elérhető, de csak erősíti most az ürességet bennem. Jó workshopokat fogtam ki és nem léptem fel minden nap, így nagyon kipurcanva sem vagyok, de persze jó lesz pihenni kicsit, és örülök, hogy most egy darabig nyugi van, de egy ilyen esemény után nehéz visszatérni a normál kerékvágásba.
Főleg akkor, ha még a kedvenc sorozatom is ilyen kicseszettül bénán ér véget.
Ezt mondtátok