Gyermekkorom legkedvesebb emlékeinek helyszínét a héten eladtuk, és barátnőm, akivel ezeket a nyarakat együtt töltöttem, pár napja világra hozta kisbabáját. Véglegessé vált, amivel eddig is tisztában voltam: nincsen már tojásvadászat, és nincsenek világgá menetelek, nem lesz több reggeli a viaszosvászonnal letakart asztalon. Nem fogok aludni kandallóban megrakott, reggelre kialvó tűz mellett, hogy fázósan ébredjek, mint ahogy meztéláb sem tollasozok többet a forró aszfalton.

Emlékszem, ahogy nyár végén kinéztem a kocsi ablakából, sírtam, hogy vissza akarok menni. És most, hogy tényleg, tényleg vége, is sírok egy kicsit, pedig tudom pontosan - mint ahogy akkor is tudtam -, hogy ez nem hoz vissza semmit.