Szerdán két rohanás között látom: beázott a WCnk hátfala, halk csepegés hallatszik. Dél körül lehetett, kértem lakótársaimat, hogy estefelé (feltételezve, hogy akkor már otthon lesz) csöngessenek be a felső szomszédhoz megkérdezni, mi történt, mert mi nem kértünk ingyen falmosást. Bólogattak, oké, elintézik.

Tegnap dél körül megint voltam itthon, csajokkal nem találkoztam, de mintha már elállt volna a csöpögés, a fal is száradóban. Késő este estem haza az edzésből, ma délelőtt látom: megint vizes, megint csöpög. Kopogok át csajokhoz, mi van.

- Sziasztok, mit mondott a srác?
- Srác?
- Igen, felső szomszéd, beázás, tudjátok.
- Ööö... nem volt otthon.
(csend)
- Tegnap sem?
- Tegnap este meg mi is későn értünk haza, 5 (!) órakor, fáradtak voltunk, és bealudtunk.
- Figyeljetek, csöpög a fal, beáztunk, és annyival elintézitek, hogy... ááááh, hagyjuk.

Aláírom, hogy a feladatok egy része megoldja önmagát, ha elég sokáig halogatjuk, de mi a francot gondoltak? Az is lehet, hogy fenn nem is tudják, hogy éppen beázunk, ha rajtuk múlik, simán nézegetik tovább az lakás új fícsörét, a trópusi mellékhelységet?

Szóval ott tartok, hogy én írtam üzenetet a felső szomszédnak, hogy nézzen be hozzánk, vagy hívjon fel, én intézek egy ennyire egyszerű feladatot (felmegy, csönget, beszél, lejön + problémamegoldás, de arról tudtam, úgy is rám marad), miközben én töltöm a legkevesebb időt ebben a lakásban.

És úgy vettem észre, hogy minden lakótársam ilyen elveszett, szerencsétlen teremtés. Tényleg ilyenek a fiatalok? Ilyenek vagyunk mi, fiatalok?