Borzasztóan ideges voltam mai vezetés előtt ami nem is csoda, az utóbbi két alkalom kritikán alulira sikeredett. A kiszámíthatatlan közlekedés miatt már 10 perccel kezdés előtt (tehát negyed órával megelőzve az oktatót...) ott ácsorogtam a rutinpályán, szikrázó napsütésben. Jobb híján az araszolgató autókat nézegettem, a kétségbeesett arcokat tolatásnál, a bizonytalan parkolásokat, és rájöttem, hogy mikor én itt tartottam, mérhetetlen pánikot éreztem. Emlékeztem, hogy simán lefulladtam egyesben, és micsoda félelem fogott el, mikor egy másik autó közelébe merészkedtem... és mégis itt tartok. Nem megy tökéletesen, de már bőven forgalomképes a tudásom, és nem lesz gond, nem lesz baj, nem kell bizonyítanom senkinek, csak kocsikázom egyet ebben a szép időben, és minden rendben lesz.

És lőn.

Az első pár méteren remeg a lábam, a kuplungot alig tudom benyomni, de aztán ismét visszatér az önbizalmam, a hétfő-keddi bénázásnak nyoma sincs már. Automatikusan nézem a tükröket, holtteret, kerülök, sávot váltok, figyelem a táblákat, egy perc alatt megfordulok a főúton, úgy parkolok, mint a csuda, és váltásnál is már minimális a zökkenés.

Sokat hozzátesz az oktató hangulata, a hét elején folyamatosan cseszegetett, semmi sem volt neki jó, amitől én is pánikba estem, és egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam. Ma türelmes volt, kedves és érdeklődő, mosolygós, bátorított, hogy kapcsoljak négyesbe és menjek 45-tel (kedden még leparancsolt 35-re...).

Szóval ismét elérhető közelségbe került a jogosítvány gondolata, és ez jó. Talán mégiscsak lesz belőlem Nő, aki vezet.