A lány bizonytalanul lépkedett a Deák téren, szemét hályog borította, fehér botjával tapogatta az utat. Mindenki kikerülte, pedig nyilvánvalóan rossz irányba ment, nem találta a mozgólépcsőket.
Odamentem, bár kicsit tartottam tőle - nem ez lett volna az első eset, hogy mérgesen elküldenek, hagyjam őket békén. De ő nem. Arca felragyogott, belémkarolt, és már mentünk is. Hamar kiderült, egy irányba tartunk, így elkísértem. Míg így ballagtunk, folyamatosan csacsogott, minden érdekelte. Hova járok, hogy megy a vizsgaidőszak, és közben ő is folyamatosan mesélt: jogra jár, "hát igen, sokat kell tanulni, de még mindig jobban megy, mint a geometria" nevetgélt. A szerelvényben mindenki felfigyelt rá: egyedül ő tűnt boldognak a sok komor arc között, élőnek a robotok mellett, színesnek a szürkeségben. A lány, akinek nem adatott meg, ami letöbbünknek természetes... s mégis mosolyogva búcsúzott, köszi a segítséget, örülök, hogy megismertelek, aztán kalappal a vizsgákhoz!
A tanulságot meg mindenki vonja le saját maga.
Ezt mondtátok