A gyerek elért abba a korba, hogy már önveszélyes, múltkor a székről esett le a földre, természetesen a fejére érkezve, tegnap pedig lezúgott öt lépcsőfokot a bölcsi ajtaján kilépve. Azért ez utóbbin rettenetesen befostam, még mindig lassított felvételként látom, ahogy rászólok, várjon meg a lépcsőnél, elindulok felé, ő pedig ilyenkor azt hiszi, hogy kergetőzés lesz és nekilódul. Le a lépcsőn, fejjel koppan, majd gurul. Kb fél percig sírt, bújt, aztán újra lépcsőzni akart. És tudom, hogy ettől gyerek a gyerek, attól fejlődik, hogy nem adja fel, de örülnék neki, ha nem mászna fel azonnal oda, ahonnan fél perce esett le.
A héten jött egy új bölcsis gondozó, aki történetesen férfi, és a kislány teljesen odavan érte. Minden nap készülnek képek, és azokon az látszik, hogy állandóan körülötte sertepertél, az ölében ül. Úgyhogy most a férjem is megtudta, milyen az a fájdalom (muhahaha), amikor rájössz, hogy valaki másért is rajong a gyereked, nem csak érted.
Ma meg majdnem bementem dolgozni, tényleg úgy készültem, de későn ébresztettem a picinnyt, meg laborba is be kellett ugranom, aztán 8:53-kor még a villamosra vártam, úgyhogy inkább hazajöttem. Sikertörténet.
Ezt mondtátok