Van itt ez a lelkiismeret-furdalás dolog, ami megnehezíti az életet. Van egy férjem, aki szívesen foglalkozik a kicsikével, mondja, hogy szervezzek magamnak programot, menjek el nyugodtan, vigyáz a gyerekre, eteti, ha éhes, vigasztalja, ha sírós. Van egy anyám, aki rajong a kis majomért, és bármikor szívesen eteti, fürdeti, altatja, ringatja. És mégis, nehezemre esik elfogadni a segítséget, mert ÉN VAGYOK AZ ANYJA. Amikor rossz kedvű, fáradt, vagy ritkán hasfájós a kicsike, akkor nem érzem jól magam attól, hogy más vigasztalja. Pedig örülök, hogy milyen jó, hogy nem vagyok rá éppen egyedül, és nyugodtan ihatom a kávémat, de mégsem tudom élvezni, mert ha örülsz, hogy más dajkálja a nyűgös gyereket = SZAR ANYA VAGY, egy igazi anya mindent félredobva és örömmel vetné rá magát a sírós gyerekére. MINEK SZÜLT AZ ILYEN.
Hülye hormonok.
Szóval most az a mottóm, hogy segítségre nem mondok nemet. Szombaton vendégségben a házigazda felajánlotta, hogy elviszi a kislányt egy körre a babakocsival, hátha attól elalszik. Vigye. Anyu egyik este megfürdetné. Fürdesse. Szombaton szülinapi buliba megyek, és a férjem egyedül fogja fürdetni és fektetni a kicsikét. Aggódom, hogy nem találja-e soknak, meg nem túl nagy szívesség-e. Persze fordítva már egy csomószor megtörtént, amikor ő nem volt itthon, és rám maradt az egész esti rutin, de hát az ugye más, mert ÉN VAGYOK AZ ANYJJJHHHHHRGG.
Ezt mondtátok