Nagyon feldob, hogy végre csak hideg van, nem pedig kurvahideg, engem már ennyivel boldoggá lehet tenni. A hét elején már nem tudtam, mit vegyek magamra, meleg nadrágjaimnak most átmenetileg búcsút kellett mondjak, meleg kismamanadrágot meg nem árulnak, hanem öltözzek rétegesen. Szóval úgy kezdődik a nap, hogy pamutharisnya, arra még egy pamutharisnya/leggings, térdig érő zokni, lábszármelegítő, és úgy rá a bakancs. Felülre is legalább három réteg, plusz füles sapka, síkabát, csuklya. Így csak az orromon éreztem, hogy rettenetesen hideg van, de legalább nem fáztam munkába menet.
Az életminőségemen amúgy nagyot dobott, mikor kiderült, hogy rámjön a sídzseki, azóta is tök boldog vagyok, nem fagyok meg, ez csodálatos. A tegnapi reggel meg viccesen indult, mikor mindezt magamra vette, majd kilépve az utcára jöttem rá, hogy ennyire azért most már nincsen hideg. És nem bánom a hideget, mert volt jó, és nem bánom a latyakot sem, mert legalább most már nincsen annyira hideg, de ennyi elég is lett volna, jöhetne a tavasz. Vagyis még ne, februárban síelni megyünk, vagyis én csak pihenni, de a férjem biztosan szomorú lenne, ha sáron kellene siklania.
Amúgy mindenki azt kérdezi, hogy jól vagyok-e, én meg nem értem, hogy miért ne lennék, tök aranyos gyereket növesztek, most már érzem is, a terhesség eddig nagyon jó buli, de tényleg. Aztán azóta kiderült, hogy az ismeretségi körben vannak/voltak, akik végighánnyák/migrénjük van/feldagad mindenük, úgyhogy most már értem a kérdést, és nagyon örülök, hogy nincsen semmi bajom, azt eléggé utálnám, ezt így meg most eléggé szeretem.
Közben zsiráfot horgolok a gyereknek, aki egyszer fiúnak nézett ki, aztán lánynak, szóval nem tudom egyelőre, hogy melyik lesz, de ahogy anyám mondja, tuti, hogy gyerek lesz, nem pedig bagoly.
Ezt mondtátok