Bár szeretem a jó képeket, a fotózás, illetve az ezzel kapcsolatos témák nem igazán mozgattak. A Fotóművészet legújabb száma (LI. évf., 2008. 4. szám) is úgy került hozzám, hogy mi nyomjuk, és Apum hazahozott egy példányt azzal, hogy egy képsorozatot mindenképp nézzek meg benne.

Nos, adhatott volna mellé egy borotvapengét is.

A mostani számban egyebek mellett található egy interjú Urbán Tamás fotóriporterrel, akinek a foglalkozása az volt, hogy halottakat fotózott. Vidám meló. Nade nem is ez a lényeg, hanem az utána következő képek. Első gondolatom az volt, hogy ezek nem lehetnek igaziak... hogy biztosan beállítottak, hiszen kegyeletsértés lenne, mivel az arcok jól felismerhetők... pedig ők vannak rajta.

12 kép, 11 történet emberi sorsokról, tragédiákról. Elgondolkodtató, megrázó, lehangoló. Egy mozgássérült férfi, aki miután anyja haláláról értesült, altatót vett be. A nyugdíjba vonult, egyedülálló műszaki igazgató, akit többszáz italosüveg mellett találtak holtan.

És ilyenkor rádöbbenünk, hogy bármilyen problémánk van, semmi az övükéhez képest. Lehetne rosszabb is.

Akinek kedve szottyant kedvének totális lelombozására, itt megtalálja, én fényképeztem be, szóval a minőség nem a legjobb, de látszik minden, és a szöveg is olvasható. Jó szórakozást hozzá.