AnnGel blogja

Ehhez nem lehet mit hozzáfűzni :)

Amúgy kupi van, hajat kéne festenem, takarítanom, tanárt cseszegetnem telefonon rendszeres időközönként, jaaaj. Neki is állok.

Adott egy tárgy, nevezzük Építészeti alapismereteknek (mivel ez a neve). Most tekintsünk el attól, miért utálom a tanárokat, mint a szart (mert arrogáns beképzelt faszok), hosszú. Nade. Adott egy ZH és egy pótZH is. ZHra nem mentem be, nem tanultam rá, gondoltam majd a póton. Erre hallom pót előtt, hogy az mindenható tanárok azt mondták vala, hogy aki zéhára nem bemené, az bizony pótot nem írhat (logikus-e?). Én mozgósítottam a Hallgatói Képviseletet, mert ez biza szabályellenes, bementem pótra, ám mikor az mindenható, haddcsókoljam meg a lába nyomát tanáruraknak mondtam, mi a helyzet, azt felelték, üljek le, írjam meg nyugodtan.

S így tevék.

S biza a pótZH eredmények között nincsen ott a nevem.

A tanárok semmilyen elérhetőségüket nem adták meg, végül kigugliztam őket, és a tanszéküknek írtam, hogy mi a helyzet, hogyén kérem tisztelettel, megírtam, beadtam, sőt, jelenléti ívre is felvéstem az becses nevem.

Szóval most az a gyanúm, hogy a kedves urak eltüntették a dolgozatomat, hogy csakazértis bukjak meg.

És hogy ez miért gáz? Mert nincsen belőle keresztfélév, tehát 1 év múlva (7. félévben) vehetem fel újra, viszont akkor vehetem csak fel a szintén 1 év múlva esedékes szakdolgozatírást, ha az első 6 félévemből minden tárgyam megvan... így egy szaros szar utolsó szemét szaaaaaar miatt egy évet fogok csúszni (mert nem vehetem fel a szakdogát).

Én, akinek eddig minden évben ösztöndíjas átlaga volt, és még egyetlen tárgyat sem buktam el 4 befejezett félévem alatt.

Ideges vagyok-e?

Update itt.

Lett új mobilom, hurrá. Majd mesélek, milyen kalandos volt a megvásárlása.

De most először is meg kéne oldanom, hogy a számokat és az sms-eket maradéktalanul át tudjam menteni a régiről az újra. Jó lesz.

A borító jobb alsó sarkában felirat "18 szigorú & véres". Hogy mitől szigorú (?) azt nem tudom, de tény, hogy röpködnek a végtagok meg a belek mindenfelé, jíííhá!

Egy képzeletbeli, diktatórikus országban, a Kelet-ázsiai Köztársaságban minden évben megrendezik a Battle Royale-t. Hogy mi is ez? Egy kegyetlen játék, melyben a Programba kiválasztott osztály diákjainak meg kell egymással egymással küzdeniük, természetesen életre-halálra.

Adott 42 diák, egy sziget, mindenki kap fegyvert, aztán hajrá! A játék nem igazságos, mint ahogy az élet sem: valaki gépfegyvert kap, valaki pedig egy darab villát. Sok szerencsét...

A játékosok mozgás- és pulzusérzékelős, robbanótöltetes nyakörvet hordanak. Néhány szabály:
- ha megpróbálod leszedni a nyakörvet, meghalsz
- ha szökni próbálsz, meghalsz
- ha tiltott területen vagy, meghalsz
- ha 24 órán keresztül nem hal meg senki: mindenki meghal.

Bízhatsz a saját barátaidban, annyira, hogy tudd, ha összeállsz velük, nem támadnak hátba? Vagy beszállnál a játékba? Képes lennél a saját barátaiddal végezni, csak hogy te életben maradhass?

Az író nem kímél minket: van, hogy több fejezetet is rászán egy-egy karakterre, bemutatásukra, megismerjük a történetüket, őket magukat, hogy aztán kegyetlen módon kinyírja mindegyiket. A naturalisztikus leírásoknak hála nem egyszer lettem rosszul, de hát én vagyok a hülye, minek eszek olvasás közben. A történet elgondolkodtatott, végig az járt a fejemben, hogy én melyik típus lennék? Aki felveszi a fegyvert és harcol? Vagy rettegve elbújik, és félelemből lő rá mindenkire? Talán az, aki a szerelmével kézenfogva leugrik a szikláról, hogy legalább együtt haljanak meg...?

Igazán azoknak tudom ajánlani, akik anime-ken már edződtek: nekem sok gondot okoztak az olyan nevek, mint Nakagava Noriko, Kotohiki Kajoko, szerencsére elég hamar megcsappan az osztály létszáma, így nem zavarodtam annyira bele.

Pörgős, izgalmas, és néhány balfasz naiv párbeszédtől eltekintve letehetetlen. Még az én ízlésemhez mérten is túl véres, ezután biztos egy lájtosabb regényt fogok kézbe venni, mert túltelítődtem a röpködő agyvelőktől. A könyvből film is készült, de még nem tudtam eldönteni, elég erős-e hozzá a gyomrom.

Mindenesetre jóféle.

(A Kaposvári Nyomdának meg egy nagy feketepont: az utolsó pár lap kihullott, mert szarul van kötve. Argh.)

Az 1939-ben megjelent, '44ig hét kiadást megérő regény tette országosan ismertté Fekete Istvánt. Hogy mégis miért nem hallani róla? 1944 után betiltották, és a rendszerváltás után (!) is csak cenzúrázva jelent meg. Eddig.

A könyv a címével ellentétben nem zsellérekről (földnélküli parasztok), hanem Zsellérékről szól. A történet elején megismerjük Zsellér Pétert, egy parasztcsalád egyetlen fiát, akit a szülei a közeli városba küldenek tanulni. Az iskolában találkozik egy falubélijével, Ughy Lászlóval, a tiszttartó fiával. A társadalmi különbség ellenére a két fiú összebarátkozik, és az ő történetüket kísérjük figyelemmel egészen az egyetemi éveik végéig. Körülöttük forrong a világ: gyermekként szemtanúi a kitört háborúnak, Őszirózsás forradalomnak, Tanácsköztársaság beköszöntének, az az alatt történt kegyetlenkedésnek, majd a "dicsőséges 133 nap" bukásának is. Kettejük kapcsolata sok megpróbáltatáson megy keresztül, de végül ők is felnőnek és Budapestre kerülnek. Péter eleinte nem találja helyét, neki még át kell esnie számos élményen, barátságon, szerelmen, hogy rátaláljon hivatására.

A regény első fele visszaemlékezés, ezt szerettem legjobban: a leérettségizett Péter egy körtefa alatt visszagondol a mögötte hagyott évekre. Mennyire tud örülni egy kisfiú a külön szobának, mennyire tisztel és félt egy ajándékba kapott könyvet, mennyit jelent neki, hogy "a Tiszttartó Laci" szóbaáll vele. Ahogyan rájön, hogy hiába a győzelemről szóló hírek, a diadalmenetek, a falujába hazaérve csak kisírt szemű, férjüket gyászoló asszonyokat talál, és a vasútállomáson a halott szerb hadifoglyot látva pedig rájön, hogy a másik oldalon is csak emberek vannak...

Szomorkás, elgondolkodtató, gyönyörű történet ez, ajánlom mindenkinek. A továbbra kattintva egy részletet olvashattok belőle.

Pici unokaöcsém Mikulás-ruhába öltöztetve (mindenki meghülyül, mikor szülő lesz?) kúszik a padlón, a konyhából tömény égésszag árad (r.i.p. tarhonyás zúza), Apu magából kikelve magyarázza, hogy egy menedzsere hogyan baszott el majdnem teljesen egy munkát (a srác nálam már lógna, lehet, hogy humánmenedzsment szakirányra kéne mennem), a tengerimalacok közül az egyik meg megint beteg. Az állatorvos erre is csak azt mondta, hogy allergia, csakúgy, mint az előző kettőre, akik már elpusztultak.

És miközben ezt írtam, a biztosíték megadta magát, a sütőt és a gépet még csak elviszi, a mikró viszont megadta neki a kegyelemdöfést.

Jó itthon.

Ez meg a maga szomorú módján aranyos, Playcsi-tól kaptam: 

Fekete Dávidnak csak szerintem nincsen hangja? A közönség (vagyis visítozó csajok) meg mindig tovább szavazza. Nem értem. Még csak nem is néz ki jól. Hülyék.

Gyarapodott a "Blogok és egyebek" linkgyűjtemény, mégiscsak könnyebb a saját oldalamról végigkattintani mindenkit, aki érdekel, mint máshonnan (ezt most jól megaszontam).

Szóval kikerült Dreamdancer, mert tetszik a stílusa, Friedhof, aki belopta magát a szívembe a Közönséges barnamedvés képpel, és Fisher99, akinek a "- Jó napot kívánok, Köcsög József vagyok és fel vagyok háborodva. - Üdvözlöm, Köcsög úr, miben segíthetek?" kezdetű posztjaitól sírva kaparom a falat. Update: Payskin is ott van, szintén a "hülye ügyfél" sztorik miatt.

Egészségünkre.