Azóta csináltam olyat, hogy délután csak elmentem a patakpartra kötni meg podcastot hallgatni, fürdetésre meg hazajöttem. Aztán a gyerekek is elmentek a nagyszülőkhöz két napra, és akkor csak tettem-vettem, meg este elmentünk a kopaszira, bejártuk az újonnan épült negyedet, ami egészen szürreális, hogy az ott úgy van, de közben meg laknám, mármint ha éppen huszonéves külföldi egyetemista lennék, akkor tuti.
Elkezdtem nézegetni, hogy melyik nap kezdhetnénk el bejárni az irodába, és röhej, hogy mennyire macera ezt összehozni, pedig alig vártam, hogy bejárjak. De nem szeretnék olyan napon bemenni, amikor 1) nekem kell mennem a gyerekekért (hiszen akkor fél 4-kor el kéne idnulnom az irodából), vagy 2) haza kell érnem egy bizonyos időpontra, mert a férjemnek dolga van (hiszen ha már egyszer bemegyek a városba, akkor lehet, hogy szerveznék magamnak valami programot). Na, ezt a két feltételt képtelenség összehozni, vagy olyan napjaink vannak, hogy férjem össze tudja szedni a gyerekeket, de 7-re mennie kéne valahova (tehát érjek haza 6-ra), vagy nincsen dolga, és tud este a gyerekekkel lenni, de 5-ig meetingel, tehát nem tud értük elmenni. Fuh, de nyomorék helyzet, megőrülök. Szóval kell még egy kis idő, mire fejben összerendezzük a dolgainkat, és összehangoljuk, hogy ő szervezze minden szarságát hétfő-keddre, én meg a saját dolgaimat csütörtök-péntekre, és akkor nem teszünk így egymásnak keresztbe.
Aztán azt szeretném még megörökíteni, hogy a gyerekek nemrég 3 és 5 évesek lettek, és iszonyú viccesek. Fiam három leggyakrabban használt kifejezése összefoglalja az egész életfilozófiáját: de megnézem, de megkóstolom, DE AKAROM. Mindenbe beleeszik, mindent tudnia kell, mindent látnia kell, mi az, hogy nincsen fagyi? MEGNÉZEM, és bassza is ki a hűtőt. Tegnap úgy döntöttem, hogy nyár van, vettem epret, áfonyát és egy mini dinnyét, és ez a kisfiú leült, és megevett 150 gramm áfonyát, 200 gramm epret, meg egy fél minidinnyét. És nem is csak megette, hanem módszeresen, elszántan pusztította, én meg csak néztem, hogy mi történik. Közben a napokban volt egy halvány próbálkozásom, hogy átszoktassam gyerekágyba a rácsosból, kapott új ágyneműt, amire azt mondtam neki, hogy hát sajnos nem fér el a kis rácsosban. Behívott fektetés után, hogy nézzem meg, beszuszakolta a rácsosba az új ágyneműt, nézd, elfér, majd elégedetten elaludt a kupac tetején.
Lányom meg olyan, mint én, úgy beszél, mint én, úgy szúr le, oszt ki, kér számon, mint én. Tegnap mindketten nyakláncot hordtak a nyakukban, szóval mondtam nekik, hogy hát akin nyaklánc van, az ne birkózzon, mert veszélyes, úgyhogy a legnagyobb egyetértésben vették le mindketten a nyakukból, majd nekiálltak egymást gyepálni a szőnyegen. Nem ez volt a célom.
Ezt mondtátok