Csütörtök két órán keresztül voltam a kórházban, ennek nagy része várakozással telt, másik része pedig a CTG-n. A CTG-n két éve még régi gépe voltak, amiken kihangosítva szólt a magzatok szívverése, hangerőt szabályozni nem lehetett, így a folyosón is hallatszott a wobbowobbowobbo. Azóta lecserélték ezeket, és tök csend van, egészen szokatlan.
Azóta is minden nap vittem játszóra a gyereket, tolom az üres babakocsit, és eddig mindig kellett, nélküle még nem tud hazajönni. Mi lesz itt két gyerekkel jaj.
Ma rámutatott a lányom a hasamra, mondta az öccse nevét, megsimogatta és adott rá puszit. Le vagyok döbbenve, eddig nem volt hajlandó tudomást venni az egészről, a bölcsőt a szobájában ignorálja, a kiselefántos történetben nem hajlandó annál a pontnál tovább lépni, hogy a mamamelefántnak pici baba van a hasában, szóval némán lázadt eddig, erre most? Nézegetünk vele saját magáról újszülöttkori képeket, meg ma láttunk egy nagyon kicsi babát, lehet, hogy ez segít.
Ezt mondtátok