Mindig sajnálom, mikor elhanyagolom ezt a blogot. Szeretem megörökíteni az emlékeket, mert ha már leírtam, akkor nem kell a fejemben tartanom őket, hanem itt vannak szépen letisztázva, rendszerezve. A tegnapi bejegyzésből is kihagytam, hogy szombaton 11 év után (!) ismét duetteztem a barátnőmmel, és ez egészen elképesztő.
Szerettem ezt a nyarat, na jó, nyilván ez így teljesen nem igaz, mert nem volt jó éjjel felkelni és lezuhanyozni, de szeretek szandálban, rövid szoknyában, pántos felsőben sétálni éjjel az utcákon, fröccsözni barátokkal, zörgő táncosruhában hazagyalogolni, csapatépítő strandolni, a kék kalapomban mászkálni.
Visszanézve majd szeretni fogom az őszt is, a színes harisnyákat, a bögre teákat, az esőt az irodából nézni, a víztől fényes aszfaltot, a vonaton rámsötétedő napokat. Persze most nem szeretem, fáj a szívem a nyár után, ami alatt úgy érzem, nem tettem meg mindent, amit szerettem volna. Aztán mindig eszembe kell juttatnom, hogy a nyár már nem a szünidővel egyenlő, sőt, most nagyon szabadságon sem voltam, hanem végigdolgoztam az egészet.
Szeretem ezt a lakást is, hogy van hely, hogy van konyha, és szeretem a kanapét, ahova kucorodni lehet, a galériát, ahol sorozatot nézek. Hogy kilépek a belvárosba, ahol reggel nyolckor szötyörgő hidegben söröző emberek látványa fogad, hogy egy zöldséges van alattam, hogy gyalog járok táncra, és csak öt perc sétára vannak a törzshelyek, és a fellépések helyszínei.
Apró dolgok is boldoggá tesznek, jól sikerült kaja, végre kitakarított lakás, heverészéssel eltöltött délelőtt, hazautazás, egy jó mozdulat, vagy ha rábukkanok egy jó sorozatra.
Fáradt is vagyok, ez már hosszú hónapok óta tartó állapot, elalszom a vonaton, napi tíz oldalt haladok a könyveimmel, és sosem készülök eleget oroszra. Kicsit sok minden, de közben semmit nem hagynék ki. Szombati fellépés előtt minden táncostárs ott volt a tanárnőnél, muffint ettünk, boroztunk, próbáltuk, műszempillákkal szentségeltünk, és olyanok voltunk, mint egy nagy család, egy közösség, amihez jó tartozni, és rájöttem, hogy bár néha bosszúságot okoznak a lányok, ezt soha nem adnám fel.
Múlt héten váratlanul elmaradt az orosz, így az este hátralevő részét a kanapén fetrengve töltöttem, és jó volt a hirtelen nyakamba szakadt délután. Pár hete pedig azt határoztam el, hogy keddenként ismét jógára fogok járni, de azóta sem vitt rá a lélek, hogy bejelentkezzek, és munka után még héttől fél kilencig aktívkodjak. Hétvégén mindig kipihenem magam, de hétfő este megint úgy érzem, hogy abból áll az életem, hogy aludni akarok és ez nem jó.
Félek, hogy elfáradtam, kiégtem, túl sok mindent csinálok egyszerre, de félek attól is, hogy ha engedek a punnyadásnak, akkor fáradtságra hivatkozva elmaradoznak azok a dolgok, amiket igazán szeretek, és akkor marad a munka (amivel jön az úgy-sincsen-jobb-dolgom-benn-maradok-megcsinálom), meg a kanapén fetrengés, és unalmas kispolgár leszek. Nem találom az egyensúlyt, nincs elég idő, nincs elég energia. Elméletileg működnie kéne mindennek, de mégsem megy, és nem tudom, mit csináljak így ezzel.
Ezt mondtátok