Veszprém és Zugló között van néhány eltérés (bármily meglepő), ezek közül kiemelném azt, hogy ez előbbit szokás a a "Hét domb városa" néven emlegetni, nyilván azért, mert néhány nagyobb kupacra sikerült építeni, míg az utóbbiban jelentősebb emelkedőt csak a fekvőrendőröknél találunk.
Na persze nem arról van szó, hogy már elfelejtettem volna kézifékes elindulást, csak míg a dízel az kuplunggal elindult emelkedőnek felfele (tehát egy pedált kell csak kezelnem), Anyu híresen könnyen lefulladó kocsija benzines, így "nyomjad a gázd, nyomjad, nyomjad, emeld a kuplungot, még, még, és most a kéziféket, mosmostmost, hoppá, na indítsd újra, semmi gond". Oltári furcsa, mert ha nem akarok lefulladni elindulásnál, akkor bőgetni kell a motort, én meg folyamatosan hallom az oktatóm "jajjdehátfinomabban, nem kell annyira nyomni, hát megy ez magától" szavait.
Apu kivitt a céghez (ipartelep, hétvégén a madár sem), ott pár órán keresztül szoktam a kezelést, aztán onnan haza, ahol sikerült még a garázsba is beállnom. Ennek a rövid útnak az volt a tanulsága, hogy amit a legjobban meg kell tanulnom, az nem más, mint a "bocsibocsi" intés, és a kellőképpen szerencsétlen arckifejezés, így nem dudálnak le, mikor egy komplett zöldidőt azzal töltök, hogy próbálom a kocsit beindítani (miközben Öcsém ül mellettem, és igyekszik úgy tenni, mintha nem is ismerne).
Aztán eme kalandok után Anyuval kerestünk a közelben egy finom kis meredek utcát, ahol azzal szórakoztattuk az ott lakókat, hogy motor indít-bőget-felullad-indít-bőget-bőget-megy-leállít-indít-fullad-ismétlés.
De a lényeg, hogy hazavezettem a cégtől. Én. Egyedül. Hat lefulladással. De egyedül. :büszke:
Ezt mondtátok