Úgy mentem el tegnap pszichológusomhoz, hogy amúgy egész jól vagyok. Talán egy éve gyötört valami hiány, hogy kéne valami közösség, akikkel tudok kapcsolódni, és most lettek új emberek az életemben, meg lett egy új közösség, és most jól vagyok azt hiszem. De ez is egy olyan dolog, amit csak gyerekek nélkül tudok csinálni, úgyhogy továbbra is áll a probléma, hogy teljesen le kell választanom az életemet, van a gyerekekkel töltött idő, amiben lemerülök, és a nélkülük töltött idő, amiben meg töltődni tudok (és közben lelkiismeretfurdalásom van). És bár hálás vagyok érte, hogy sok időt tudok a saját dolgaimmal foglalkozni, mégsem érzem ezt jó iránynak, hogy csak akkor tudok felnőtt társaságban lenni, ha más vigyáz a gyerekekre,
És akkor elkezdtünk erről beszélgetni, hogy honnan is eredt ez a hiányérzet, miért volt ez az űr bennem, vagy mire is vágyom, és ismét rájöttem, hogy nagyon másnak képzeltem a gyerekes életet. Kezdve azzal, hogy azt gondoltam, hogy gyes alatt találok majd anyukákat, akikkel lehet beszélgetni, meg az időt eltölteni, amíg a gyerekek a játszótéren legelnek, de nem sikerült, pedig rengeteget jártunk játszótérre, és tele volt a környék kisgyerekes családokkal. Aztán oké, ez is elmúlt, de aztán ide költöztünk, egy kis társasáházba közös kerttel és mini játszótérrel, és persze előfordul, hogy a gyerekeink ott pörögnek, a szülők meg beszélgetnek közben, de talán negyedévente egyszer? Legtöbbször csak a gyerekek vannak ott, a szülők a lakásban tesznek-vesznek, úgyhogy igazából már én sem nagyon megyek le, mert minek, egyáltalán nem szeretek 4-6 gyerek körül egyetlen felnőttnek lenni, akkor inkább otthagyom őket, aztán ha összevesznek, úgyis hazajönnek.
És ott voltak az ovis/sulis barátok szülei, akik még ha egyszer kétszer át is jöttek, elkezdték inkább csak a gyerekeket átdobni. Biztos nem érezték magukat annyira jól, mint én, amit sajnálok, mert nekem remek élmény volt a kertben sörözni a szülőkkel, míg a gyerekek egymást kergették. Bár ezeket az alkalmakat is hetekkel előre le kellett szervezni, mert mindenki különórákra viszi már óvodás kortól a gyerekeit, mintha kötelező lenne, és úgy tűnik, mi vagyunk az egyetlenek, akik 5-től már otthon vannak.
És most lement az egész nyár úgy, hogy többször is itthon dolgoztam, míg lányom fel és alá unta magát a lakásban, és minden alkalommal megpingeltem a szomszédokat, hogy nincsen itthon véletlenül senkinél sem gyerek? És nincs, hiszen mindenki beiratja táborba, vagy elviszi nagyszülőkhöz, hát mit csinálnának hétköznap itthon a gyerekkel. Ráírtam lányom legjobb barátnőjének a szüleire, hogy nyáron nincs-e kedvük felváltva megoldani homeofficeba egy-két napot, kiderült, hogy egész nyári szünetben vidéken vannak, gondolom ott van nagyszülő, vagy valami nyaraló.
Mindenki megszervezi magának, mindenki megoldja magának és közben legtöbben belepusztulnak az erőfeszítésbe. De igazuk van, hiszen nincsen közösség, amire számítani lehetne.
A hétköznapok még gyorsan elmennek, mert most már nagyon sokat eljátszik egymással a két gyerekem, de a hétvégék hosszúak. És elfáradtam abba, hogy programot kell szervezni nekik, hogy aktívan gondoskodni kell a szórakoztatásukról, hogy kimozduljunk és csináljunk valamit. Persze Budapest tele van lehetőségekkel, de a legtöbb családi program iszonyúan sokba kerül, ha 10ezer Ft alatt megúszunk valamit négyen, akkor az már kisebb csoda, és akkor még csak egy kiállításra mentél el, vagy strandra.
Ha visszagondolok a saját gyerekkoromra, akkor nem emlékszem, hogy a szüleim aktívan programot szerveztek volna nekem. Az időmet más gyerekek társaságában töltöttem. Kertvárosban laktunk, volt a közelben egy játszótér, ahova egyedül kijártam 6 évesen, és tuti volt ott valaki, mert rengeteg gyerek lakott a környéken. Később, mikor elsős lettem, akkor kiderült, hogy több osztálytársam is a szomszédos utcákban lakott, és akkor állandóan átmászkáltunk egymáshoz felnőttek nélkül. 8 évesen aztán messzebb költöztünk, és akkor ez megszűnt, mert mindenhez buszoznom kellett volna, anyám meg nem ért rá engem a barátnőimhez cipelni.
Nem tudom, mi lenne jó. Időnként vannak idilli pillanatok. Hogy az ebédet készítem, férjem a pincében festi a kerti székeket, a szomszédokkal beszélget közben, a gyerekek meg a pince-kert-lakás között mozognak, időnként megkeresnek, mert kell valami, aztán visszamennek a kertbe a szomszéd gyerekekhez csapódni, aztán megint az apjukhoz, hogy megnézzék, hogy áll. És akkor úgy érzem, hogy milyen jó, hogy mindenki tudja a saját dolgát csinálni, mindenki jól érzi magát, és mégis együtt vagyunk.
Ezt mondtátok