Egy kicseszett faluban élünk, legalábbis ezt éreztem, amikor a gyerekorvosi rendelőben összefutok azzal az anyukával (plusz fiával), akivel együtt járunk tornára. Múlt hét szerdán is spanoltak a gyerekek, az enyémen csütörtökön diagnosztizálták a hörghurutot, az ő fia vasárnap kezdett el köhögni. Süllyedek el.
Viszont ma történt velem az eddigi legviccesebb beszólás, amit fiatal építőmunkástól kaphattam, aki azért kiabált le két emeletet hozzám, hogy tudassa velem, meg fog fázni a gyerek, hát nincsen rajta sapka. Fuck the stereotypes.
A legutóbbi bejegyzés óta találtam új helyet a babakocsinak, úgyhogy egy kicsit jobban érzem magam, meg megfegyelmeztem magam, hogyha egyszer nekiállok valami házimunkának, akkor fejezzem már be az összeset. Így csak egyszer kell magam rávennem, nem ötször. Amúgy az is a probléma, hogy annyira túl akarom logisztikázni, hogy végül megbénulok. Tiszta edények vannak a mosogatógépben, de tele van szennyessel a pult, elkezdek kipakolni, jaj, de előbb be kéne raknom egy mosást (hogy az is haladjon), de azelőtt inkább egy kenyeret kéne betennem a sütőbe, különben nem sül meg estére, a kenyérsütéshez hely kell, ami nincsen, el kéne pakolni a koszos edényeket, de nem tudom, mert tiszták vannak a gépben. Egy végtelenített loop vagyok, egy önmagára hivatkozó cella az excelben.
Szóval elhatároztam, hogy mindent azonnal megcsinálok, két napja tartom is, ma kicsit elgyengültem, mert órákig húztam, hogy nekiálljak főzni és sütni. Aztán mikor meg nekiállok, akkor meg elkap a hév, és új kenyérreceptet próbálok ki, meg ilyenek, de elkezdeni mindig nehéz.
Érdekes, hogy ennek is látom az evolúcióját. Évekkel ezelőtt képes voltam éhesen elpakolni, mosni, kiteregetni, mosogatni stb, és majdnem éhen haltam, mire végre nekiálltam vacsorázni. Úgy éreztem, hogy a vacsorázás egy jutalom, és akkor kerülhet rá sor, ha már minden mást megcsináltam előtte, és így nem nyomaszt az elvégzendő feladat (anyám-féle hozzáállás). Aztán megismertem a férjemet, aki nem értette, hogy mi múlik ezen a 20 percen, amíg eszünk valamit, és igaza is van. Rájöttem, hogy ha ki vagyok purcanva, és jól esne leülni kicsit a kanapéra, akkor leülhetek, és a feladatok megvárnak, ráérek később.
Ebből jutottam el valahogy az örökös halogatásig, amiből az van, hogy két napja nem pakoltam el a gyerek összehajtogatott ruháit a szekrénybe (mindig akkor jut eszembe, amikor alszik, és akkor nem tudok pakolászni körülötte), meg képes vagyok a szárítóból kipakolt cuccot napokig nem összehajtogatni. Leírni is szánalmas, ezen változtatni akarok.
Ezt mondtátok