A meztelen bohócban amúgy az volt nagyon jó, hogy nem bőgtem rajta. Mostanában kifogom a ríkatós darabokat, nem tudom, hogy én választok rosszul, vagy csak nem tűnt fel, hogy a világ eddig is egy szörnyű hely volt. December elején a Prostitúció c. darabot néztük meg a Katonában, amiről tudtam, hogy nem lesz vidám, de azért na. Négy, egyenként 20 perces részből áll, amik lazán kapcsolódnak egymáshoz. Az egyik ilyen részben folyamatosan ment a háttérben a csecsemősírás, miközben az anyja szerért könyörgött a dílerének. Mint kiderült - SPOILER - nem magának kell, hanem a gyerekének. Már függőként született, és szenved, ha nem kap. Szóval bőgtem, mint a kurvaélet.
Na de nem erről akartam írni, hanem az elvekről meg a parákról. Vannak elképzeléseim, hogy milyen szülő leszek/vagyok, mi az, amit aztán biztoshogynem, de egy csomó területen meg még fogalmam sincsen, és kíváncsian várom, milyen szülővé válok.
Szóval volt olyan elvem, hogy nem engedem, hogy a gyerek rászokjon bármilyen altatós marhaságra, nem lesz nálunk ölben elalvás, meg végtelenségig babakocsiztatás. Persze az első itthon töltött éjszakát a babzsákon töltöttem, mellkasomon a gyerekkel, mert így aludt el (és így én is tudtam aludni), szóval ennyit erről. Azóta kiderült, hogy éhes volt, de ez akkor is jól mutatja, milyen gyorsan feladtam ezt. Most meg napközben csak a babakocsiban az erkélyen hajlandó aludni (próbáltam az erkélyen ágyban, illetve szobájában babakocsiban, egyik sem jött be), de ez talán nem számít altatós marhaságnak. Majd mikor kinövi a mózeskosarat, akkor majd szívok vele.
A többi "elv" pedig mind olyan dolog, ami még nem aktuális, de nemsokára már az lesz, és fogalmam sincs, hogyan fogom kezelni. Emlékszem, mennyire sokkolt, hogy ismerőseink kétéves fia a saját tabletjét nyomkodja, és azért azt továbbra is korainak tartom. Persze baromi álszentek vagyunk, mi is egész nap a telefonunkat baszkuráljuk, nehéz megmagyarázni a gyereknek, hogy neki miért ne lenne ez szabad. Apósomék meg ismernek olyan hároméves kislányt, aki reggelente a meséit egy tableten nézi, hogy hagyja a szüleit aludni. Apósom cöccögött is, hogy milyen dolog ez, de a sztorit árnyalja, hogy a kislány minden nap fél 6-kor kel. És elvek ide vagy oda, ha az én gyerekem minden nap fél 6-kor azért keltene fel engem, mert ő már felébredt és unja magát, akkor kurva gyorsan vennék neki én is tabletet. De nem tudom, hogyan kezelem majd a lányom digitális nevelését, elzárni nyilván nem fogom tőle, mert a világ halad, tele vagyunk kütyükkel, mi is használjuk őket, de nem tudom még, hogyan fogom kordában tartani.
Meg tegyük hozzá, hogy én is órákig bírtam nézni a Csipet Csapatot kazettáról, meg rengeteget tévéztem, innentől fogva meg a platform más, és álszentség lenne azt mondani, hogy én sem tableteztem gyerekként (persze, hogy nem, hiszen nem volt).
Mindig eszembe jut apám, aki minden hétvégén vasárnap reggel (szombaton még iskola volt) kiment az utcába focizni a szomszédokkal, még a legnagyobb hidegben is. De azt most már ő is hozzáteszi, hogy a házban nem volt fűtés, a konyhában volt valamennyire meleg, és se TV, se rádió nem volt, nem voltak játékai, szóval az alternatív program az lett volna, hogy nagymamámat nézi főzés közben. Ha lett volna TV, vagy legalább fűtés, akkor valószínű, hogy ő is inkább otthon maradt volna.
A parákat meg azt hiszem, elég jól kezelem, szoptatást is próbálom lazára venni, mindig úgy voltam vele, hogy ha tudok, tudok, ha nem elég, akkor szerencsére ott a tápszer. Öltöztetéssel bajban vagyok, azt sem tudom, én mit vegyek fel, nem hogy a gyerek, de mindig arra gondolok, hogy ha fázik, akkor sírna. Tisztaságra próbálok ügyelni, sterilizálom a cumisüvegeket, de mittudomén, nem fertőtlenítem állandóan a játékait. Azért mikor ma a tornán azt láttam, hogy hatalmas lelkesedéssel rágja és nyalja a jógamatracot, akkor lesápadtam, azért az nekem is hardcore. És februárban elutazunk pár napra Barcelonába, izgulok persze, kicsike hogyan fogja bírni, de majd lesz valahogy. Szóval azt hiszem, nem vagyok parázós.
Viszont.
Biztos nem segített, hogy a doki is nyúzott a gyerek súlyával, de most elkezdtem utánajárni, hogy egy ekkora baba kb mennyit eszik, és az enyém körülbelül feleannyit, mint kéne. Olvastam valahol, hogy mikor már az étkezések jó része ki van váltva pürés kajákkal, akkor is szüksége van 500 ml tej/tápszerre a szervezetének. Ezen jót röhögtem, mert vannak napok, amikor a kislány összesen nem eszik ennyit, pedig naponta ötször még tejet/tápot kap és csak egyszer pépeset. Vannak alkalmak, amikor tényleg, de tényleg alig eszik. A pépes cuccokat jól fogadja, szereti, de azon kívül kb fényevő lett. Persze lehet étvágytalan a foga miatt, meg lehet ez alkati kérdés. A súlya továbbra is nő, jó a kedve, mosolygós, alszik éjszaka, de ettől még tényleg azt hiszem, hogy előttem fog elsorvadni és éhen halni. Próbáltam egy csomó mindent, ingerszegény környezetben szoptatom, hogy ne vonja el semmi a figyelmét, ha keveset evett, akkor megkínálom táppal is, de nem kell neki. Van egy röhögő gyerekem, én meg azon aggódom, hogy éhen fog halni.
Szóval én sosem értettem azokat a szülőket, akik túrórudival és chicken nuggets-szel etetik a gyereket, mert hogy azon kívül mást nem hajlandó megenni. Mi az, hogy mást nem, hát nem kap, ha éhes, meg fog enni mást is! De most már érzem, hogy ez egy ősi ösztön, ami szerint ha utódod van, akkor etetni kell, akkor is, ha nem kér, és te mindent elkövetsz, csak egyen már végre valamit. Azt hiszem, ez sosem múlik el, ezért nyomatják a nagymamák is felnőtt unokáiknak, hogy "egyéééé még!"
Ezt mondtátok