Vasárnap táncpróbára mentem, és az apjával hagytam a gyereket fél 10-től délután 2-ig, ami azért nem egy hosszú időszak, de férjem még sosem volt kettesben a gyerekkel ennyi időre, hacsak azt nem számítjuk, mikor fektetés után elmegyek valahova (de akkor meg alszik). Miután reggel elmostam és sterilizáltam a cumisüvegeket, megfőztem és pürésítettem lányom ebédjét, fejtem, na szóval ezek után kérdeztem délután a férjemet, hogy milyen volt a nap. Hát hogy így elégé szét volt szabdalva, mert hogy felkelt a gyerek, és akkor behozta, vetkőztetés (erkélyen alszik), és akkor nemsokára meg is éhezett, és evés, pelenka, akkor megint kicsit letette, de aztán hamar el is álmosodott megint, és akkor öltöztetés, és ki az erkélyre, és mire térült fordult, addigra megint ébren volt, és kezdte elölről. Hát eléggé röhögtem, hogy no shit! De most már asszem vágja, hogy sokszor miért nem megyek sehova, és miért nem megyek el csak úgy sétálni a picinnyel. És még egy baromi nyugodt, vidám gyerekünk van, aki viszonylag hamar elalszik (bár ma 40 percen keresztül tologattam a babakocsiban), amikor ébren van, akkor általában tök jól elzúz egyedül, ha mégsem, akkor csak át kell költöztetni a kanapéra, és az már elég környezetváltozás, és akkor megint elfoglalja magát. Meg alapvetően egyszerű a megoldóképlete, ha nyűgös, akkor csak végig kell gondolni, hogy mit csinált régebben: evés vagy alvás? Ha most kelt, és nyíg, akkor éhes, ha nemrég evett és nyíg, akkor álmos.
Nem akarok itt mártíranyáskodni, mert tök jó életem van a kicsike mellett, egy csomót tudok pihenni is, de ezen tényleg jót mosolyogtam, hogy hát nem nagyon csinált a férjem mellette semmit, mert hát mindig volt a gyerekkel valami dolog. Tény, hogy a halogatásról nagyon le kell/kéne szokni. Nekem is mindig végig kell gondolnom, hogy mit akarok csinálni, és azonnal nekiülni, még akkor is, ha 10 perceim vannak rá, és öt részletben jutok a végére, különben tényleg semmire nem jutok, de közben meg szeretnék főzni meg mosni meg ilyenek, és nem este, fektetés után akarom ezeket csinálni.
Ja, és hát nekem meg egy áldás volt néhány órát úgy eltöltenem, hogy közben nem fél szemmel és fél füllel a lányomon vagyok.
Amúgy ebből a próbából volt némi feszültség, pedig én tökre liberális meg felvilágosult meg minden házaspárnak gondolom magunkat. Amikor szóba került, hogy lenne ez a háromórás próba vasárnap, akkor ment a duzzogás, hogy alig vagyunk együtt, és a hétvégén lehetnénk, de erre hétvégén próbára megyek, hurrdurrhurr. Ezt enyhén szórakoztatónak találtam, mert valahogy csak akkor fontos a közösen eltöltött idő, ha ő ráér, de ha neki dolga van, akkor persze dolga van, nem tudunk együtt lenni. Csak az elmúlt fél évben volt külföldön a lányát látogatni, aztán céges, ott alvós utakon, tréningeken, két céges buliban, meg vidéken a szüleinél is egy csomót aludt (mikor itt volt a lánya), ami mind OKÉ, mert persze, munka, meg a nagyobbik lánya, és tök megértő vagyok. De mikor a tréning után együtt vacsora van, meg piálnak hajnali 1-ig a kollégákkal, a céges buliban meg 4-ig, meg a szüleinél fél 11-ig alszik hétvégén, akkor kibaszottul irigy vagyok és marhára bírom magam sajnálni, mert mikor lesz olyan, hogy én addig aludjak, ameddig bírok, meg úgy maradhassak ki hajnalig, hogy nem az jár a fejemben, hogy a gyerek meg majd mikor fog kelteni, vagy sőt, egyáltalán úgy aludni, hogy nem ébredek fel minden zajra, hogy vajon a lányom ébredt-e fel, vagy csak álmodtam a hangot. Hú de felhúztam magam megint, a picsába már. Na de az a lényeg, hogy innen levezettem neki, hogy bár tényleg nem tudunk akkor együtt lenni, de nekem fontos, hogy időnként úgy töltsek időt az saját szarjaimmal, hogy csak arra figyelek, és közben ne arra gondoljak, hogy ő otthon duzzog, meg különben is, neki sem fog ártani, ha pár órát kettesben tölt a gyerekével.
Hát ennyi.
Ezt mondtátok