AnnGel blogja

Egész eddig azon sírtam, hogy haszontalannak érzem magam, most meg olyan sűrű volt a múlt hét, hogy ma tényleg csak arra vágyom, hogy ne csináljak semmit. Voltak olyan terveim, hogy boltba megyek és főzök valamit, de zuhog az eső, a lányom békésen alszik a járókában, és most tényleg el bírnám viselni, ha nem kéne a lakásból kilépni. Persze ilyenkor jön rám a hólyaghurut (vagyis inkább hajnali 3-kor, amikor persze forró fürdőt is kellett vennem), szóval mentünk egy kört az urológushoz, de szerencsére a rendelő itt van 60 méterre, úgyhogy átszáguldottam a ponyvával borított babakocsival.

Egyre többet és hosszabban mozdulok ki a kicsikével. Háromóránként eszik, de ez nem azt jelenti, hogy van három órám elmenni valahova, hiszen maga az etetés fél óra, aztán pelenkázás, összekészülés, szóval jó, ha bő két órám van ilyenkor (és akkor még nem számoltam azzal, hogy előbb megéhezik). Mivel ez tényleg nem elég semmire, ezért próbálom lazábbra venni. Ha megéhezik, megetetem ott, ahol vagyunk, ha álmos, úgyis elalszik, tökre nem érdekli, hol vagyunk és merre tartunk, jókedvűen nézelődik.

Szóval így voltam hétfőn volt kollégával ebédelni, szerdán barátnőmmel a Grundon találkoztunk, péntek este meg még egy házibuliba is benéztem egy óra erejéig (a kislány meg úgy kipurcant ettől, hogy aludt 9 órát éjszaka). Hétvégén rokonozás, amire szuper védekezőreakciót dolgozott ki a kislány: rámosolyog mindenkire, enni kér, majd alszik 3 órát. Amikor csak ketten vagyunk, akkor max 40 perceket alszik, innen gondolom, hogy a vendégeket tünteti ki ezzel a viselkedéssel.

Ezen kívül két nap alatt elolvastam a Sötét anyagot Blake Crouch-tól, nem is tudom, mikor tartott fenn egy könyv utoljára éjfélig. A Wayward Pines-t is szerettem, amíg WTF volt, ez a sztori is hasonlóan kezdődik, és hasonlóan miapicsa, de ennek legalább a vége is jó.

Mindig is bizarr volt számomra, hogy vannak olyan szülők, akik szájon puszilják a gyereküket, és nem is értettem, hogy miért, hát fúj. Hát nem tudom, tuti valami evolúciós oka van, de én is érzem a késztetést, hogy a száján puszilgassam a kislányt, sőt, az arcát is legszívesebben végignyalnám. Nem igazán találok rá magyarázatot, asszem kiszültem az agyamat.

Asszem már írtam arról, hogy rengeteget eszem, de akkor még terhes voltam, és valamiért azt gondoltam, hogy ez majd szüléssel elmúlik. Aztán kiderült, hogy a szoptatáshoz több kalória kell, mint a terhességhez (logikus, elvégre nagyobb gyereket kell etetni), de érzem is, folyamatosan éhes vagyok. Még nem szoktam meg, hogy nagyobb adag ételt kell magamnak készítenem, hanem megcsinálom a szokásos adagot, majd nézek bután egy óra múlva, hogy kajás vagyok.

Mi van még?

Dallamtapadásom van, énekkaros múltamból kapirgálok elő népdalokat, amiket a kislánynak énekelgetek, átköltök, kérdéseket alkotok (Na hova megy a vonat?), vagy direkt hamisan éneklem a magam szórakoztatására. Másik verzió, hogy rádióban hallott dalokat dúdolgatok, csak furán jön ki, mikor azt mondogatom a kicsikének, hogy I ain't your mama.

Van itt ez a lelkiismeret-furdalás dolog, ami megnehezíti az életet. Van egy férjem, aki szívesen foglalkozik a kicsikével, mondja, hogy szervezzek magamnak programot, menjek el nyugodtan, vigyáz a gyerekre, eteti, ha éhes, vigasztalja, ha sírós. Van egy anyám, aki rajong a kis majomért, és bármikor szívesen eteti, fürdeti, altatja, ringatja. És mégis, nehezemre esik elfogadni a segítséget, mert ÉN VAGYOK AZ ANYJA. Amikor rossz kedvű, fáradt, vagy ritkán hasfájós a kicsike, akkor nem érzem jól magam attól, hogy más vigasztalja. Pedig örülök, hogy milyen jó, hogy nem vagyok rá éppen egyedül, és nyugodtan ihatom a kávémat, de mégsem tudom élvezni, mert ha örülsz, hogy más dajkálja a nyűgös gyereket = SZAR ANYA VAGY, egy igazi anya mindent félredobva és örömmel vetné rá magát a sírós gyerekére. MINEK SZÜLT AZ ILYEN.

Hülye hormonok.

Szóval most az a mottóm, hogy segítségre nem mondok nemet. Szombaton vendégségben a házigazda felajánlotta, hogy elviszi a kislányt egy körre a babakocsival, hátha attól elalszik. Vigye. Anyu egyik este megfürdetné. Fürdesse. Szombaton szülinapi buliba megyek, és a férjem egyedül fogja fürdetni és fektetni a kicsikét. Aggódom, hogy nem találja-e soknak, meg nem túl nagy szívesség-e. Persze fordítva már egy csomószor megtörtént, amikor ő nem volt itthon, és rám maradt az egész esti rutin, de hát az ugye más, mert ÉN VAGYOK AZ ANYJJJHHHHHRGG.

Azért volt ekkora csend, mert egy bő hetet Veszprémben töltöttem, azt meg inkább nem írom ki, hogy üres a lakás, hajrá. A növények nagy része túlélte, sajnos a teraszon futó hajnalka eléggé megdöglött.

Néhány napra kipróbáltuk a kétgyerekes létet, itt aludt nálunk férjem lánya is, logisztikai kihívás így az élet. Pedig a nagyobbik már van annyira nagy, hogy egyen egyedül és elnyomkodja a tabletjét, ha unja magát.

Eléggé haszontalannak érzem magam mostanában, értem én, hogy életben tartok egy gyereket, de este mindig úgy érzem, hogy nem csináltam semmit egész nap, és ez baromi pocsék. Persze minden nap összepakolok, rendet rakok, mosogatás, mosás, hajtogatás, növények locsolása, de ezek újratermelik magukat, minden nap meg kell csinálni, és valahogy nem érzem úgy, hogy bármit is hozzá tettem volna a világ folyásához. Érdekes, hogy nem volt ezzel problémám, mikor a szülés előtti szabimat töltöttem két hónapig. Azt baromira élveztem.

Szóval azt találtam ki, hogy heti néhányszor el fogok járni a közeli parkba a kültéri kondibigyókhoz. Gyerek a babakocsiban elnézelődik, addig én meg izmozok. Meg újra elkezdek főzni. Azt gondoltam, hogy majd rendelek magunknak ebédet, mert hogy úgysem majd nem akarok a bevásárlással meg a főzéssel vesződni. De aztán mégis akarok, mert legalább azzal is megy az idő, legalább kimozdulok a boltba, meg lesz valami eredménye, ott a kaja. Eh.

Tisztasági betétet ragasztani a melltartóba.

Felhasználási javaslat:  hajnali 4-kor, összetejezett ágyban ébredve, melltartóbetét hiányában

Táncra azért nem mentem vissza egyelőre, mert a csajok Ozorára és egyéb fellépésekre készülnek, amibe annyira nem tudok bekapcsolódni. Arra gondoltam, hogy elkezdek a tánctanárom jógájára járni, elsősorban a társaság miatt, meg hát mozogni jó. Erre kiderült, hogy annyira elhavazódott a nyara, hogy szeptemberig nem tart órát. Bummer.

Így történt, hogy csütörtökön visszamentem karikázni.

Tudom, hogy egy év sok idő, meg szültem egy gyereket, de azért erre nem számítottam. Nem is az, hogy nem mennek szépen a gyakorlatok, hanem egyáltalán nem mennek a gyakorlatok. A karikára alig tudtam felülni. Ismét féltem, és nem mertem páros lábbal lelógni. Fájdalom és verejték.

Szóval teljesen kezdőként kell tekintenem magamra, hiába van meg a fejemben, hogy mit kéne csinálni, ha az izmaim nincsenek ott. És persze már második napja meg akarok halni az izomláztól.

Végre kicsit felpörgött az élet, voltak családi események, szerda este anyáméknál ragadtunk, mert hiába csak tíz perc séta haza, az orkánerejű szél és a zuhogó eső nem babakocsi-kompatibilis.Vasárnap benéztünk a tánctáborba is, csak pár órát voltunk ott, jövőre remélem, hogy már tudok menni.

Aztán olyan kalandok vannak még, hogy a K vitamin ampullája szétrobbant a kezemben, és az apró szilánkokkal szanaszéjjel vágtam az ujjaimat. Veszélyes dolgokkal jár ez a gyerek.

Mi van még? Újra meg kell tanulnom aludni, mert a kicsike hagyna, csak én nem hagyom magam. Felriadok arra, hogy mintha nyöszörgött volna (de nem), vagy hogy tényleg nyöszörgött (de aztán visszaaludt), hogy vihar van, hogy a férjem hangosan szuszog (horkolásnak nem nevezném), hogy szomjas vagyok, hogy pisilnem kell. De a legjobb: felébredek arra, hogy még nem ébredt fel, pedig már világos van. Üssetek agyon.

Már legalább egy órája aludnom kéne, de nem volt kedvem lefeküdni, elvégre péntek van, nem kell holnap korán kelni, oh wait.

Elmúlt a terhességi cukrom, végére értem a The Orange Is The New Blacknek (szívem darabokban), közben színes süniket horgolok, a hétvégén kimozdulunk, jövő héten meg kozmetikushoz megyek. Micsoda kalandok.

Kicsike ma 5 hetes, az elmúlt két nap reggel 6-ig aludt, ami után még visszaaludt 9-ig, szóval olyan kipihent vagyok, hogy el sem hiszem. Ma elmentem ebédelni egy barátnőmmel és a rugalmas kendőben rám kötött gyerekkel, akinek szalvétát tettem a fejére, hogy ne egyem le. Majd utána séta és fagyizás. Este pedig benéztem táncra, amíg az apja vigyázott a gyerekre, mozogtam egy kicsit, és megtanultam egy új sort egy koreográfiából.

Van élet a lakáson kívül, hurrá!