AnnGel blogja

Az egyetem egységei közötti információáramlást, ill. a szervezettséget elnézve ilyenkor szívem szerint egy sötét sarokban dülöngélve az ujjamat szopnám, és vonyítanék.

Az abszolut csúcs, hogy egyik tárgyunk gépészkarhoz tartozik, meghirdették, viszont csak pénteken tudtuk meg, kinek mit kell felvennie, az említett karon pedig a tárgyfelvétel a múlt héten lezárult, és a nekünk kellő kurzusokat érdeklődés hiányában törölték.

Aktuális idegállapotunkat legjobban talán ez a képecske jellemzi, barátnőmtől kaptam, msn-ben rajzolva (remélem nem bánja, hogy kiteszem):

Mikor van valaki, aki fontos, és látom, hogy nincsen jól, és én nem tudok segíteni, pedig akarok. És az a valaki csak kapja folyamatosan a nyakába a sz*rt, és én meg érzem, hogy veszem át a hangulatát, mikor ő szarul van, én is szarul vagyok, mert átveszem az érzéseket, pedig nem kéne, mert elég nekem a magamé, és már két ilyen ember is van, aki ennyire közel áll hozzám... ááhmindegy.

De legalább fogytam 3 kilót, a bőröm évek óta nem volt ilyen szép és problémamentes (csak nemtom, hogy a nemevéstől, vagy az izzadástól), szóval tökre szexuális vagyok, feltéve ha valaki a pergamenszín bőrre, és a szem alatti sötét karikákra gerjed.

FIGYELEM! A bejegyzés csakis a Keleti pu-nál található irodára és teremre vonatkozik.

Elkezdtem a netet feltúrni iskolák után, végül belustultam és döntöttem a legnagyobb mellett, "többmilliárd légy nem tévedhet" alapon. Az ajánlat kecsegtető: minden hétvégén indul tanfolyam, két hétvége alatt megvan, odamegyek indulás előtt 40 perccel, beiratkozom, aztán mehetek is órára.

Nos, jan. 10., meg is érkeztem, tömeg, beiratkozás, itt írjam alá, oktatás egy utcával arrébb, tessék odafáradni. A terem az utcáról nyílik, rácsokkal bezárva, oktató késik tíz percet, a csapat meg kinn fagyasztja magát a minuszokban már húsz perce, jól kezdődik.

Bezúdulás, döbbenet: kevesebb szék, mint ember. Gond egy szál sem, egy másik helyiségből pótszékek kerülnek elő, mindenki leülhet, igaz, egymás nyakába lógunk, mert nem ennyi emberre tervezték.

Folytatás következő héten, többen vagyunk, és most már tényleg jópár embernek állnia kell. A tananyag a KRESZ-táblák, posztereken mutogatja az oktató a pici táblákat, melyik micsoda, de arra sem veszi a fáradságot, hogy levegye a ránk merőleges falról, és a velünk szemben levő táblára helyezze, így a társaság nagy része nem lát semmit.
A levegő hamar elfogy, de nem alszunk el, hála a szomszédban folyó felújításnak, remeg az egész terem, fúrnak, csapkodnak, kalapálnak.

Ekkor döntöttem el, hogy az utolsó alkalomra már nem fogok eljönni... minek? Ezt tényleg megtanulom inkább a könyvből...

AnnGel - ófakkfakkfakkkfakk üzenete:
látnád a hűtőt
a fagyasztó része életre kelt
mászik ki belőle a jég
tiszta hájtek
csinálja magától a jeget

...

AnnGel - ófakkfakkfakkkfakk üzenete:
tökre meglepődtem, mikor voltam ott nyáron
tavasszal
tavasszal volt, minden állat kefélt
kiakasztó volt
Apámmal nézzük az oroszlánokat
hím megy, nőstényre rá, kicsit ketty-ketty, lemászik, nőstény ásít, hím el
Apám: baszki, ezért még lefürödni sem lett volna érdemes

...........

Tadam nekem: a hajad jó, csak a színe ronda.

Fülszöveg:

Edgar Freemantle jól menő építési vállalkozó, gazdag, kiegyensúlyozott, középkorú férfi, boldog családapa. Egy szép napon szörnyű munkahelyi balesetet szenved, kis híján életét veszti. Súlyos testi fogyatékossággal felépül ugyan, ám pszichés problémáival nehezen birkózik meg. A házassága tönkremegy. Pszichiátere "földrajzi kúrát" javasol, valamint azt, hogy olyasmibe kezdjen, amit régen nagyon szeretett csinálni.

Így hát Edgar a floridai Duma Keyre költözik, erre a turistáktól kevéssé látogatott gyönyörű helyre, kilátással a Mexikói-öbölre. És olyasmibe kezd, amit egykor nagyon szeretett csinálni: rajzolni és festeni.

Ő lepődik meg a legjobban, amikor műveivel óriási sikert arat, és itt szerzett barátai, a rokon lélek Wireman, valamint a művészetpártoló idős hölgy, Elizabeth Eastlake unszolására kiállításon mutatja be munkáit. S amit Edgar idáig csak sejtett vagy érzett, bizonyossá válik: műveinek természetfeletti erejük van, és az események tragikus láncolatát indítják el...

Van benne minden, ami kell: felvezetés, misztikum, a karakterábrázolás szokás szerint zseniális, történet felépítése szintúgy, végig tűkön ültem, mi sül ki ebből, szóval ebben nincsen hiba. Viszont a végétől más vártam... ennél az is jobb lett volna, ha King simán nyitva hagyja a történetet, nem magyarázza meg, mi miért hogyan, hanem rábízza ezt az olvasók fantáziájára. Egynek jó volt, de nem az a fajta történet, ami után sokáig csak nézek magam elé, vagy amit majd újra fogok olvasni. Igazából kicsit bánom is, hogy megvettem. De egyszer mindenképp érdemes elolvasni.

Ezen a videón pedig a szerző beszél a regényről:

16 órája vettem be az utolsó algopyrint, mégsincs lázam, ami haladás az eddigi négyóránkénti gyógyszeradagoláshoz (és 38 feletti lázhoz) képest. Talán mégis megmaradok. Igaz, határozottan vicces lesz így edzésekre járni (mármint legyengülve), lehet, hogy inkább csak nézni fogom mindkettőt.

A csütörtöki pótvizsgám eredménye 4-es, jessz.
Így az idei mérleg:
Felvett kreditek száma: 33 (ebből teljesített: 30)
Tanulmányi és ösztöndíj átlag: 3.5

Egy elbukott tárggyal ez annyira nem is szar.

Azon gondolkodtam az utóbbi napokban két hányás között, hogy ha ez a szar Pesten ér el engem, mégis mit csinálok az üres albérletben. Első nap a WCre alig volt erőm kimászni, nemhogy gyógyszertárba, vagy ilyesmi... aztán megnyugodtam, mert az utóbbi időben igencsak bővült azon emberek listája (bár legtöbbjük ezen a hétvégén pont hazament..), akikről tudom, bármikor hívhatom őket, és tuti nem hagynának egy panel padlóján megdögleni. Ez azért tök jó érzés ám.

Rájöttem, hogy van egy halom kész bejegyzésem vázlatban, kirakom, nehogy elunjátok magatokat.

Elkaptam a hányós-hasmenős vírust, ha nem frissül a blog, beledöglöttem.

Nem az, hogy valamiért mindenkinek az a heppje, hogy hagyja belepenészedni a maradékot az edénybe (az ÉN edényembe), mert megszoktam. Azt is, hogy csak úgy számíthatok tiszta tányérra (hatos készlet van három emberre!), ha mindig a szobámban tartok egy tányért, villát, kést, és mielőtt eszek, elmosogatom. Sőt, azzal is megbékéltem, hogy abba a kicseszett kukába is addig pakolnak, míg már mellé nem esik a cucc, és akkor már inkább cserélek benne zsákot mindig én... és akkor már persze a szemetet is kiviszem, mikor a zsákok már halomban állnak a konyha padlóján.

De AZ, hogy két (elvileg) felnőtt nő között az a téma, és azt kell nyomozni, hogy na AZT a lábos ki használta, tehát kinek kell elmosogatnia... megdöbbent. (főleg, hogy kb 2 perc elmosogatni)

Ez az igénytelenség tényleg normális? Én vagyok túlzottan rendmán? Argh.

Egyedül akarok lakni.