A falu sokkal nagyobbnak tűnt, mikor még kicsi voltam, és mennyit, de mennyit sétáltunk  barátnőmmel a réten, az erdőben, tűző napon, melegben, bogarak zümmögésétől kísérve. Ez utóbbit valahányszor meghallom, mindig a Mamánál töltött nyarak jutnak eszembe. Zümmögés, harangszó, vonat kattog, árnyékot keresünk, árnyékból szúnyogok elől menekülünk. Batyuba csomagolt kifli és víz csatos üvegben. Így mentünk ketten világgá, gyűjtöttünk gyógynövényeket, kotyvasztottunk belőlük főzetet - jéghideg vízben persze. Aztán megállapítottuk, hogy hatásos, mert tényleg hűsíti a csalláncsípést.

Mindig bunkit kerestünk, ha nem volt, építettünk. Órákat el tudtunk ott tölteni, hogy aztán patakba essünk, de rágcsáltunk zsenge nyers kukoricát, búzaszemet is. Ejtettünk foglyul békát, vödörben tartottuk, erre este egy csapat fajtásra fogadott a vödör mellett, ugráltak körbe-körbe, brekegtek, én meg elengedtem. Várja a családja.

Reggel fel, 9-kor már úton, déli harangszó a réten ér minket, rohanunk, hogy hazaérjünk az utolsó ütés előtt. Ebéd után egykor újra el, de most már sok időnk van, 8-ig elmaradhattunk, hogy aztán elázva, koszosan, éhesen, csallán és szúnyogcsípésektől viszketve hazaérjünk. És másnap újra.
Tudom, hogy nyaranta csak egy hetet töltöttem Mamánál, de visszaemlékezve úgy tűnik, mintha hónapokat ott lettem volna.

Ott voltam akkor is, mikor Öcsém megszületett. Akkoriban még nem volt ott telefon (sőt,  talán gáz sem, csak kályha és sparhelt), a postás táviraton hozta a hírt: Sári néni, unokája született! Pont előtte nap törtem fel úgy egy tojást, hogy bölcső alakja lett. Kibéleltem, tettem bele papírból kivágott, rajzolt gyerekformát. Máig megvan. Öcsém 15 éves.

Aztán megváltozott minden. A kertben nem voltak többé tyúkok, nem volt esti tojásvadászat. Barátnőm és én is idősebbek lettünk: egyik nyáron még lelkesen fedeztük fel a világot, másikon pedig már srácokról beszélgettünk. Egy év alatt felnőttünk.

Elmúlt ez is, és nem jön vissza többé.