Mostanában figyeltem meg (biztos most lettem rá érzékeny), hogy a szülők egy része saját maga ellensége. Sokan sóhajtoznak, mennyire kimerítő a gyerekkel, mert dackorszakos, hisztis, csak azért sem csinálja azt, amit kérnek tőle., de amikor megfigyelek egy szituációt, akkor úgy veszem észre, hogy ezeknek a konfliktusoknak a nagy részét a szülő generálja. A jelenséget kreatívan basztatásnak neveztem el, nincsen rá jobb szó.
Jóindulatú basztatásnak nevezem azt, amikor a gyerek tök jól játszik magában, a szülő meg megzavarja. Jóindulatú, mert amúgy kedveskedni akar neki, puszilgatja, ad neki egy másik játékot, de tökmindegy. A gyerek önálló játéka véget ér, és kezdődik a szülőre rámászás, jaj, ez van egész nap, enni sincsen időm. Nálam az egyik főszabály: ha a gyerek jól eljátszódik magában, akkor bekussolok és elkezdek csinálni valamit a magam örömére. Úgysem tart sokáig, de addig is én is pihenek.
(Idekapcsolódó sztori anyám és sógornőm között, hogy egy alkalommal a látogatásuk során az ottani kisbaba már nagyon pörgött, meg feldőlt, röhögött, úgyhogy anyum berakta a nappaliba a kiságyba (ott nem járókát használnak), mert feltételezte, hogy kimerült. A baba elkezdett ott magában molyolni, játszani, de pár perc múlva a sógornőm oda akart menni hozzá üngyürübüngyürüzni. Anyám megállította, hogy hagyjad, olyan jól elvan (igen, ő ilyen belebeszélős anyós). A baba öt perc múlva elaludt.)
De nem is erről akartam írni, hanem a rosszindulatú basztatásról, amit először múlt héten a strandon figyeltem meg. Térdig érő vízben ülünk, az én lányom az ölemben áll, egy másik kislány úszógumiban és karúszókkal tolja. Maradj nyugton az úszógumiban, ne így ússz, ne menj oda, így ki fogsz esni, ne menj ki a vízből, ne menj homokozni, nem ezért jöttünk ide. Közben anyuka sóhajtozva mondja nekem, hogy az ő lánya két gyerekkel is felér. Értetlenül figyeltem, hogy állandóan beleköt a gyerekébe valamiért, amitől az persze frusztrált és mérges lesz, és akkor persze jön a lebutázás, meg hogy milyen hisztis. Bezzeg nekem milyen könnyű, az én lányom milyen nyugis. Persze, hogy nyugis, gyakorlatilag semmit sem tiltok neki, ami nem életveszélyes. Nem értem, hogy miért kell azon veszekedni egy kétévessel, hogy kimegy a vízből, és hogy menjen vissza. Basszus, ha nincsen kedve tovább pacsálni, akkor nincsen. Meg ússzon már úgy, ahogy akar, ha kiesik az úszógumiból, akkor ott vagy vele, kiveszed a vízből. A kicsike is kitalálta egyik alkalommal, hogy ő elindul az ölemből, és kimegy a partra. Elengedtem, elesett, elmerült, kiszedtem. Összeráncolta a szemöldökét, majd maradt az ölemben.
Tegnapelőtt a közeli fagyizóban figyeltem meg, ahogy egy anya azon basztatja fiait, hogy a fagyival üljenek le, rendesen üljenek, ne fél fenékkel, ha nem tudsz rendesen enni, akkor kidobom a fagyit. Miért kell leülni? A járdára vannak kirakva az asztalok, nyugodtan mászkálhat, ha szeretne. Nem értem, tényleg nem.
Aztán biztos csak én vagyok a lusta, nemtörődöm szülő, és más meg attól kap frászt, amit mi csinálunk. Ma ismét voltunk strandon, és esküszöm, hogy kevesebb konfliktus volt, mint otthon. Férjemmel mindketten olvastunk, a gyerek időnként elővett a szatyorból egy cső kukoricát, beleharapott, szétszórta a pléden, beleült, aztán összeszedte, mi pedig időnként megettük a megcsócsált maradékot. Szétpakolta a pelenkáit a táskából, lenyúlta a telefonomat és beszélgetést imitált, rendszeresen előtúrta a napszemüvegem, amit nem győztem újra és újra eldugni előle. Időnként lemászott a plédről és a babakocsijával matatott, esetleg belelapozott a könyvembe. Teljesen zen volt az egész napunk, én pedig agytorna gyanánt azt számoltam, hányszor köthettem volna bele értelmetlenül a gyerekbe.
Ezt mondtátok