Szeretem ezt a lakást, ezt a kis félszobát, ahol három éve lakom, szeretem, hogy zsúfolt, hogy sosem férek el, de mindig rendet próbálok rakni, hátha. Szeretek este kinézni az ablakán, szeretem az esti fényeket, naplementéket, hóeséseket, ködöt fényképezni bentről. Szeretem, mikor rossz az idő, mert hátat fordíthatok neki, és bevackolhatom magam a gép elé.
Szeretem, mikor haladok, mikor a főnököm odaírja az összekínszenvedett szövegeim mellé, hogy "ez igen!", és szeretem, hogy látom a rettegett szakdolgozatom végét. Szeretem, mikor a sok tennivalóm helyett mégis inkább punnyadok, zombikat ölök növényekkel (igen, még mindig), sorozatot nézek, korán elalszom, de éjjel még felébredek arra, hogy kikapcsoljam a gépem. Szeretem, hogy élénk vörös a hajam, még akkor is, ha összefogja az ágyneműm.
Szeretem, mikor Anyu azt mondja, hogy olvasta, szeretnék új szemüveget, és megkérdezi, mikor menjünk optikushoz. Szeretem, mikor véletlenül 32 centis pizzát hoznak ki a 22 centis áráért. Szeretek a törzshelyünkön ülni, szeretek a barátaimmal lenni, borzasztó könyvekből felolvasni, beszélgetni, vagy csak megváltani a világot.
Szeretem, hogy sok mindent csinálok, hogy mindig mászkálunk, és társaságba megyünk, mert sosem unom magam. És szeretek reggel felkelni, kucorodni, kávét inni, szidni magam, amiért megint késve indulok el munkába.
És úgy is biztosan kifelejtettem valamit.
Ezt mondtátok