AnnGel blogja

Szeretem a KV-t, de még kevésbé szeretek lemenni boltba, így lehet az, hogy ez már a második reggel a héten, hogy a konyhába kitámolyogva megállapítom, hogy nincsen itthon tej (ami ugye elengedhetetlen).

Viszont ami engem minősít, hogy simán rádugtam éjjelre a telefonomat az áramtalanított elosztóra.

Esettanulmányírásban meg sehogy nem segít, ha folyamatosan elmerengek magam elég bámulva, vigyorogva. Szörnyű. (nem az)

Most jó.

(mármint nem pont most, hanem pl egy órával ezelőtt, de ez részletkérdés)

A motoszkáló kis hang pedig azt mondja, hogy ez után tuti, hogy valami szar lesz, de most kussoltatom, folyamatosan játszódva, naná.

Maxpontos ZHt írtam. Úristen.

(az örömből levon valamennyit, hogy a fél csapat is ilyet írt, de nem baj)

A falu sokkal nagyobbnak tűnt, mikor még kicsi voltam, és mennyit, de mennyit sétáltunk  barátnőmmel a réten, az erdőben, tűző napon, melegben, bogarak zümmögésétől kísérve. Ez utóbbit valahányszor meghallom, mindig a Mamánál töltött nyarak jutnak eszembe. Zümmögés, harangszó, vonat kattog, árnyékot keresünk, árnyékból szúnyogok elől menekülünk. Batyuba csomagolt kifli és víz csatos üvegben. Így mentünk ketten világgá, gyűjtöttünk gyógynövényeket, kotyvasztottunk belőlük főzetet - jéghideg vízben persze. Aztán megállapítottuk, hogy hatásos, mert tényleg hűsíti a csalláncsípést.

Mindig bunkit kerestünk, ha nem volt, építettünk. Órákat el tudtunk ott tölteni, hogy aztán patakba essünk, de rágcsáltunk zsenge nyers kukoricát, búzaszemet is. Ejtettünk foglyul békát, vödörben tartottuk, erre este egy csapat fajtásra fogadott a vödör mellett, ugráltak körbe-körbe, brekegtek, én meg elengedtem. Várja a családja.

Reggel fel, 9-kor már úton, déli harangszó a réten ér minket, rohanunk, hogy hazaérjünk az utolsó ütés előtt. Ebéd után egykor újra el, de most már sok időnk van, 8-ig elmaradhattunk, hogy aztán elázva, koszosan, éhesen, csallán és szúnyogcsípésektől viszketve hazaérjünk. És másnap újra.
Tudom, hogy nyaranta csak egy hetet töltöttem Mamánál, de visszaemlékezve úgy tűnik, mintha hónapokat ott lettem volna.

Ott voltam akkor is, mikor Öcsém megszületett. Akkoriban még nem volt ott telefon (sőt,  talán gáz sem, csak kályha és sparhelt), a postás táviraton hozta a hírt: Sári néni, unokája született! Pont előtte nap törtem fel úgy egy tojást, hogy bölcső alakja lett. Kibéleltem, tettem bele papírból kivágott, rajzolt gyerekformát. Máig megvan. Öcsém 15 éves.

Aztán megváltozott minden. A kertben nem voltak többé tyúkok, nem volt esti tojásvadászat. Barátnőm és én is idősebbek lettünk: egyik nyáron még lelkesen fedeztük fel a világot, másikon pedig már srácokról beszélgettünk. Egy év alatt felnőttünk.

Elmúlt ez is, és nem jön vissza többé.

Ezt most találtam. Lol? 

Ma tartalmas napom volt, csináltam képeket, álltam zuhogó szirmok záporában (giccs, de jó volt), gondoltam írok róla, erre sikerült minden ok nélkül lehangolnom a kedvemet. Ez az az állapot, amikor konkrét baj nincsen, de néhány apróság faszán kiváltja belőlem azt, hogy.

Ilyet már viszonylag régen csináltam, már hiányzott is (not!). Sőt, már sírni is régen sírtam, talán egy hónapja, ami a régebbi heti egyszerhez képest tök kevés. Amúgy remek feszültség és stresszoldó, olcsóbb, mint a nyugtató, bár a barátokat eléggé meg szokta ijeszteni könnyekben kitörő teljezményem.

Sírást mindenkinek.

(Update: a blog.hu-n úgy kellett linkeket betenni, hogy un. "Linkblog"-ot hoztál létre. Ezeket a linkblogokat a freeblogra való áthelyezés éles bejegyzéssé varázsolt. Ezt csak most konstatáltam, a bejegyzéseket töröltem, így mégsem ez lett az 500. bejegyzés.
Hát így.)

Lilulni próbálok, több-kevesebb sikerrel (a vörös igencsak agresszív)