AnnGel blogja

Highlights az utóbbi hetekből:

Kétszer is voltunk színházban, az EmbTrag-ot néztük meg a Katonában, rohadt hosszú volt, és az elején megijedtem, mert az első felvonás alatt az eredeti dráma szövege ment, és én rájöttem, hogy nem szeretem a drámát, mert nem értem, miről beszélnek?? Aztán a második felvonás már elrugaszkodott az eredeti műtől, na mindegy, nagyon tetszett.

A másik a Magányos emberek, szintén Katona, és nagyon tetszett, rohadt jók voltak a jelenetek meg a párbeszédek, aztán a végén persze volt egy apa monológja a fiához, és arról nagyon a saját fiam jutott eszembe, úgyhogy a végén sírtunk a férjemmel mindketten, és néztem rá, hogy tudod, miért sírok, és mondta, hogy igen, szóval még jó, hogy nem szórakozni járunk oda.

Szülinapomon a Neverland új Nagy pénzrablós szobájába mentünk, ami elképesztően zseniális volt.

Csináltattam új szemüveget, a régin kb fél éve már volt egy óriási mély karcolás a lencse közepén, és tökre zavart, úgyhogy ennek most nagyon örülök.

Bár nagyon keveset kötök vagy horgolok az utóbbi másfél évben, most tökre ráizgultam egy sálra, összeválogattam a fonalat hozzá, de még adok magamnak néhány hetet, hogy akkor is akarom-e. Mert tele vagyok egy csomó félbehagyott dologgal meg fonallal, de hátha pont egy új projektre van szükségem!

Továbbra is járok heti egyszer mászni, és nagyon látszik rajtam, tök elégedett vagyok most a testemmel.

Vettem merinói gyapjú aláöltözetet, alsót és egy hosszú ujjú felsőt, és most végre nem fázom annyira, és mégsem szakad rólam a víz akkor, amikor meg pl felszállok egy buszra, 10/10 would recommend.

Hétvégén volt fellépésünk, és eljöttek a gyerekeim is megnézni, és rohadt cukik voltak, csodálattal néztek, és mondták, hogy anya milyen szép vagy, milyen szépen táncoltál.

Aztán az még az aktuális projektem, hogy romanticizálom a mindennapjaimat.

Hideg van, sötét, kopaszak a fák, napokig esik az eső megállás nélkül, és én nem gubózhatok be, nem alhatom át, minden nap fel kell kelni, és elvinni a gyereket a suliba, majd értük menni, bő egy órás kör délután, mire fiamat az oviból, lányomat a suliból összehalászom trolival, a kettő között meg dolgozni kell, de azt legalább lehet itthonról, de erre majd még visszatérek.

Szóval egyszerűen muszáj kimozdulni, és utálom, és minden évben eljön ez a pont, amikor ősszel átállítjuk az órát, és onnantól kezdve gyűlölöm a világot, és kicsit belehalok a gondolatba, hogy fél évig akkor most ez lesz. Úgyhogy idén tudatosan keresem benne a szépet és a jót, mert így nem lehet élni, hogy a telet azért gyűlölöm, mert hideg és sötét, a nyarat meg azért nem bírom, mert amikor délután 4-kor a 36 fokban tolom a gyerekeket összeszedős kört, akkor meg olyan rosszul vagyok, hogy a kanapén fekszem 20 percig hazaérkezés után. Kiderült, hogy a nyarat is csak azért szerettem, mert a légkondis lakásból a légkondis irodán át valami árnyas helyen sörözésből állt a napom, és késő este szandálban csattoghattam haza, de amint napközben ki kell mozdulnom, akkor már annyira nem poén.

Na úgyhogy most éppen ezt próbálom, hogy igyekszem odafigyelni az apró dolgokra. Mikor felkelünk, látjuk a napfelkeltét. Ha köd van, megnézzük a gyerekekkel együtt, hogy nahát, ilyen a köd. Iskolába menet megállunk, hogy nézd, ez a harmat. Ez a dér. Jégvirágos az autók ablaka. Befagytak a pocsolyák, csúszkáljunk rajta. A gyerekek szemén át látom a szépséget, vagy legalábbis megpróbálom nekik megmutatni, hogy ezt szépnek is lehet látni. Ma olyan gigantikus hópelyhek voltak a lehullott leveleken, hogy szabad szemmel is tökéletesen lehetett látni a kristályformát, lányom pedig lelkendezett, hogy ez tényleg olyan, mint a mesékben.

Otthon fűszeres tejes chai teát főzök magamnak, a kedvencemet. Minden nap kiválasztom, melyik díszes csicsás bögrémből igyak. Hozzábújok a macskához. Illatgyertyát gyújtok. Ez egy film, amiben én vagyok a főhős, és a főhősnek időnként le kell küzdenie a nehézségeket. Főhősünk zuhogó esőben baktat az óvoda felé, összeszorított foggal dacol az elemekkel. Ilyenek.

Nem tökéletes, de kicsit jobb.

A folyamatos homeoffice viszont kezd visszaütni. Rövid távon mindig az a legjobb, legkényelmesebb opció, hogy otthon maradok, de néhány hónap folyamatos otthoni munka után éreztem, hogy kezdek megreccsenni. Hiába vannak barátaim, az, hogy hetente-kéthetente találkozom velük, az nem pótolja azt az emberi interakciót, ami amúgy egy derűs munkahelyi közösség ad. Szóval most megint igyekszem heti egyszer bejárni, persze akkor, amikor éppen nem kell felmérésre vinnem a fiamat, vagy ovis délutánra menni, vagy éppen nem vagyok beteg stb. Jobb lenne a helyzet, ha heti egyszer fixen benn lenne mindenki, mert akkor tudnám, hogy tuti lesz társaság, de volt már olyan, hogy egyedül voltam a projektről benn, és az kicsit tényleg lehangoló. De még így is vannak benn más kollégák, illetve eleve maga a környezetváltozás is már frissítően hat rám. Nagyon belekényelmesedtem abba, hogy munkaidőben meg tudok csinálni egy csomó házimunkát, hogy meg tudok magunknak főzni, de ezzel egy csapdába is kerültem, mert amikor meg sűrűbb a napom a melóban, akkor nagyon zavar, hogy közben nem haladtam az otthoni dolgaimmal, és szanaszét a lakás. Az irodában ez legalább nem frusztrál.

Szóval egy ez tipikusan "amiről azt hitted, hogy akarod, az nem az, amire tényleg szükséged van" helyzet, és nehezen lépek ki belőle, mert amúgy ki a tököm akar 50 percet bkv-zni melóba két átszállással, mikor haza is sétálhat a sulitól negyed óra alatt és dolgozhat az otthona kényelméből a macskája mellől. Hát én sem akarom, de hosszú távon úgy tűnik, erre van szükségem. Nem baj, majd erről is azt képzelem, hogy főhősünk zötykölődik a hetes buszon, és néz ki az ablakon.

Fuh, egész novemberben nem írtam.

Egy hónapja kb volt egy mélypont (elkezdtem egy mood tracker appban irogatni, ha fiammal nagyon nehéz napom van, vagy ha kiemelkedően jó, mert sosem tudtam visszaemlékezni, hogy mikor voltak könnyebb meg nehezebb heteink). Szóval volt egy mélypont, ami nagyon megviselt, a teljes visszafejlődés, a bolt előtti hisztériázás, mert igenis menjünk be és vegyünk VALAMIT, vagy zárva van a cukrászda (mint minden hétfőn), de mégis sütizni akar, és ha nem sütizünk, akkor vegyek LEGÓT AZONNAL. És ehhez nincsen már erőm, ilyenkor azt élem meg, hogy kész, elbuktam, eszköztelen vagyok, kiégtem, nem tudok már mindenhez gentle parenting módon hozzáállni. Közben ott van a lányom is, akinél másfél hónapig nem tűnt fel, hogy kidobott a kréta, és nem kapok semmi infót az óráiról, csak időnként hazahoz egy 85%-osra megírt dolgozatot, és szegénybe feleannyi energiát sem tolok, mint az öccsébe, akinél meg minden nap arra koncentrálok, hogy minél kevesebbszer boruljon ki. És ez a visszaesés nagyon megviselt, mert előtte már úgy éreztem, hogy javul minden, és már nem mérges annyit, már elfogadja a nemet, már sokkal kooperatívabb, és erre tessék. Vannak napok, amikor azon is kiborul, amikor egyetértek vele, és segíteni akarok neki.

Aztán most meg most vagyunk, és teljes döbbenettel nézem, hogy háromnegyed órákat eljátszanak külön aztán együtt, és hétvégén majdnem mentünk valahova, aztán mégsem, és fél délutánt a szobájukban töltötték, lányom olvasott meg rajzolt, fiam szétszedett egy lego darus autót, majd újra összerakta, igaz, közben elfelejtett enni és inni, és kiborult, de legalább ezt is tudom, hogy időnként be kell neki hordani némi ételt a szobájába, és akkor elkerüljük ezt. És nem tudtam, hogy amúgy mit csináljak magammal, ilyenkor megy a vég nélküli mobilpörgetés, mert nem tudhatom, mennyi időm van, utólag derül csak ki, hogy másfél óra, de lehetett volna öt perc is, és oké, hogy a házimunkákat elvégzem, meg azt bármikor félbe tudom hagyni, de nem állok neki semmi belemélyedősbe, mert úgyis ki fognak zökkenteni belőle, és mikor elfogy a házimunka, akkor marad a telefonnyomkodás, és utólag látom csak, hogy mi mást lehetett volna csinálni. Na de ez némileg glimpse of hope, hogy az élet lehet ilyen, és talán ilyen lesz? Hétvégén tényleg pihenünk majd meg minden?

Szerdán viszem az utolsó felmérésre, utána szülőkonzultácó, és akkor majd okosabbak leszünk talán. De fejlesztéseket továbbra is kapja, és tudom, hogy ez nem fog örökké tartani, fel fog nőni, fejlődik majd az agya, jobban tűri majd a kudarcot, képes lesz fékezni az indulatait, és biztos majd zseniális felnőtt lesz belőle, csak jussunk el odáig idegösszeomlás nélkül.

dőnként elfelejtem, hogy ez a blog is van. Pedig aztán olyan jó évekkel később visszaolvasni, hogy mi is volt, hogy is volt! Egy csomószor előfordult már, hogy teljesen elfelejtettem dolgokat, régi utazásokat, élményeket, helyzeteket. Értem persze, hogy nem lehet mindig mindent rögzíteni, és az emlékek óhatatlanul megfakulnak, elvesznek, és ez normális, engem mégis félelemmel tölt el.

Közben rengeteg dolog történik a kis belső világomban is, ami annyira nem publikus - meg szoktam beszélni barátokkal, meg rengeteget agyalok, olvasok a témában. Valaki javasolta, hogy azokat a gondolatokat is le kéne írnom valahova, hogy segítene az önismeretben, de valahogy nagyon nehezen veszem rá magam arra, hogy valamit csak magamnak írjak. Nem is a közönség kell, elég a közönség illúziója is.

Na de.

Nagyon sűrű volt a szeptember-október. Távoli rokon esküvőjére mentünk, ahol valaki terhesnek nézett (argh), egy másik hétvégén meg hármasban Szlovákiába egy barátnőnkkel. Be kellett látnom az utóbbi években, hogy bármennyire is menő túrázni, én nem szeretek, úgyhogy tényleg csak kis lájtos sétákat toltunk a Csorba tó körül, meg néztük az étteremből, hogy esik az eső. Ja mert persze azon a hétvégén mentünk oda, amikor majdnem végig szakadt.

Aztán azóta egy másik lagziban is voltunk, amit egy VONATON rendeztek, őrület, imádtam, micsoda ötlet. Sajnos egyáltalán nem tudtam magam kialudni, és úgy álltam neki a hétnek, hogy fáradtabb vagyok, mint előtte, és azóta is csak 7 órákat tolunk éjjel, úgyhogy egész múlt héten tök fos voltam.

És igen, szóval az alvás.

Két módban létezem: több időt szánok az alvásra, de akkor nyugtalanabbak az éjszakák, sokszor felébredek és forgolódok. Vagy keveset alszom, kimerült vagyok, de legalább átalszom az éjszakát. Remek.

Próbáltam újragondolni az estéket, hogy amúgy hogyan lehetne megoldani, hogy aludjunk napi 8 órát, és borzasztó, de tényleg úgy érzem, hogy sehogy. 10-kor le kéne feküdni, fél 11-kor már aludni kéne, de basszus 10-kor még a fiam simán fenn van, szólongat és kimászkál, és nem tudom magam rávenni, hogy hah végre alszik a gyerek, akkor én is lefekszem izibe', mert akkor tényleg úgy érzem, hogy semmi sem pihentem. Amúgy nem szokott problémám lenni a 7 órás alvásokkal, ha hétvégén aztán kipihenem magam, de a vonatlagzis hétvégén iszonyúan kimerültem, és egyszerűen nem értem magam utol sehogy sem. Egyelőre még most az a stratégiám, hogy elég kevés a melóka, ezért homeofficeban le tudok dőlni aludni, és ezzel pótolom a kiesett időt.

Aztán mi van még.

Egyik barátnőm felkért koszorúslánynak, és ez tök izgi, még sosem voltam koszorúslány, és nekem sem volt koszorúslányom, és fogalmam sincsen, ez mennyi elfoglaltsággal jár, de remélem, nem bánom meg a végére :D

Jaj és két hete varrattam még egy tetoválást, most az alkaromra, és nagyon szép és nagyon szeretem, és minden nap megcsodálom. Sajnos ettől csak még több tetoválást szeretnék, de ez állítólag ilyen, ha az ember rácsúszik, akkor nincs megállás.

Pedagógiai szakszolgálatra mászkálok még, meg óvodapszichológushoz, fogadóórákra, drága kicsi fiam nehezen viseli a nevelési év kezdetét, próbáljuk összerakni, hogy mi segítene, vagy mit lehetne még tenni, miközben talicskázzuk a pénzt a fejlesztésekre. De majd biztos tökre kreatív felnőtt lesz meg minden, csak a közoktatás éveit kell vele túlélni. Meg ezt az időszakot bírjuk ki idegileg, amikor 100% output, 0% input módban nyomja (folyamatosan beszél, és közben semmire sem reagál).

Úgy mentem el tegnap pszichológusomhoz, hogy amúgy egész jól vagyok. Talán egy éve gyötört valami hiány, hogy kéne valami közösség, akikkel tudok kapcsolódni, és most lettek új emberek az életemben, meg lett egy új közösség, és most jól vagyok azt hiszem. De ez is egy olyan dolog, amit csak gyerekek nélkül tudok csinálni, úgyhogy továbbra is áll a probléma, hogy teljesen le kell választanom az életemet, van a gyerekekkel töltött idő, amiben lemerülök, és a nélkülük töltött idő, amiben meg töltődni tudok (és közben lelkiismeretfurdalásom van). És bár hálás vagyok érte, hogy sok időt tudok a saját dolgaimmal foglalkozni, mégsem érzem ezt jó iránynak, hogy csak akkor tudok felnőtt társaságban lenni, ha más vigyáz a gyerekekre,

És akkor elkezdtünk erről beszélgetni, hogy honnan is eredt ez a hiányérzet, miért volt ez az űr bennem, vagy mire is vágyom, és ismét rájöttem, hogy nagyon másnak képzeltem a gyerekes életet. Kezdve azzal, hogy azt gondoltam, hogy gyes alatt találok majd anyukákat, akikkel lehet beszélgetni, meg az időt eltölteni, amíg a gyerekek a játszótéren legelnek, de nem sikerült, pedig rengeteget jártunk játszótérre, és tele volt a környék kisgyerekes családokkal. Aztán oké, ez is elmúlt, de aztán ide költöztünk, egy kis társasáházba közös kerttel és mini játszótérrel, és persze előfordul, hogy a gyerekeink ott pörögnek, a szülők meg beszélgetnek közben, de talán negyedévente egyszer? Legtöbbször csak a gyerekek vannak ott, a szülők a lakásban tesznek-vesznek, úgyhogy igazából már én sem nagyon megyek le, mert minek, egyáltalán nem szeretek 4-6 gyerek körül egyetlen felnőttnek lenni, akkor inkább otthagyom őket, aztán ha összevesznek, úgyis hazajönnek.

És ott voltak az ovis/sulis barátok szülei, akik még ha egyszer kétszer át is jöttek, elkezdték inkább csak a gyerekeket átdobni. Biztos nem érezték magukat annyira jól, mint én, amit sajnálok, mert nekem remek élmény volt a kertben sörözni a szülőkkel, míg a gyerekek egymást kergették. Bár ezeket az alkalmakat is hetekkel előre le kellett szervezni, mert mindenki különórákra viszi már óvodás kortól a gyerekeit, mintha kötelező lenne, és úgy tűnik, mi vagyunk az egyetlenek, akik 5-től már otthon vannak.

És most lement az egész nyár úgy, hogy többször is itthon dolgoztam, míg lányom fel és alá unta magát a lakásban, és minden alkalommal megpingeltem a szomszédokat, hogy nincsen itthon véletlenül senkinél sem gyerek? És nincs, hiszen mindenki beiratja táborba, vagy elviszi nagyszülőkhöz, hát mit csinálnának hétköznap itthon a gyerekkel. Ráírtam lányom legjobb barátnőjének a szüleire, hogy nyáron nincs-e kedvük felváltva megoldani homeofficeba egy-két napot, kiderült, hogy egész nyári szünetben vidéken vannak, gondolom ott van nagyszülő, vagy valami nyaraló.

Mindenki megszervezi magának, mindenki megoldja magának és közben legtöbben belepusztulnak az erőfeszítésbe. De igazuk van, hiszen nincsen közösség, amire számítani lehetne.

A hétköznapok még gyorsan elmennek, mert most már nagyon sokat eljátszik egymással a két gyerekem, de a hétvégék hosszúak. És elfáradtam abba, hogy programot kell szervezni nekik, hogy aktívan gondoskodni kell a szórakoztatásukról, hogy kimozduljunk és csináljunk valamit. Persze Budapest tele van lehetőségekkel, de a legtöbb családi program iszonyúan sokba kerül, ha 10ezer Ft alatt megúszunk valamit négyen, akkor az már kisebb csoda, és akkor még csak egy kiállításra mentél el, vagy strandra.

Ha visszagondolok a saját gyerekkoromra, akkor nem emlékszem, hogy a szüleim aktívan programot szerveztek volna nekem. Az időmet más gyerekek társaságában töltöttem. Kertvárosban laktunk, volt a közelben egy játszótér, ahova egyedül kijártam 6 évesen, és tuti volt ott valaki, mert rengeteg gyerek lakott a környéken. Később, mikor elsős lettem, akkor kiderült, hogy több osztálytársam is a szomszédos utcákban lakott, és akkor állandóan átmászkáltunk egymáshoz felnőttek nélkül. 8 évesen aztán messzebb költöztünk, és akkor ez megszűnt, mert mindenhez buszoznom kellett volna, anyám meg nem ért rá engem a barátnőimhez cipelni.

Nem tudom, mi lenne jó. Időnként vannak idilli pillanatok. Hogy az ebédet készítem, férjem a pincében festi a kerti székeket, a szomszédokkal beszélget közben, a gyerekek meg a pince-kert-lakás között mozognak, időnként megkeresnek, mert kell valami, aztán visszamennek a kertbe a szomszéd gyerekekhez csapódni, aztán megint az apjukhoz, hogy megnézzék, hogy áll. És akkor úgy érzem, hogy milyen jó, hogy mindenki tudja a saját dolgát csinálni, mindenki jól érzi magát, és mégis együtt vagyunk.

És már kezdődik is a következő tanév.

Az a szívás a nyárral, hogy azt is szar megszervezni, hogy mit csináljunk a gyerekekkel. De közben meg az is szar, mikor vége van, és időre vinni kell őket. Lányomat beírattuk néhány táborba, és tényleg fantasztikus programokat szerveztek nekik iszonyúan sok pénzért, de fáradtabb volt a hét végére, mint mikor iskolába jár. Elvi bajaim is vannak azzal, hogy minden délelőtt szervezett program, majd minden délután másik szervezett program van minden egyes nap, de a gyereken is azt láttam, hogy bár élvezi, ez nagyon sok. Nyáron pihenjen, hiszen az iskola is fárasztó, de ha nem viszem táborba, akkor két nap után otthon megy az agyamra.

Végül a megoldás a kerületi önkormányzatilag támogatott napközis tábor lett, féltem attól, hogy túlságosan fapados lesz, fogalmam sem volt, hogy mit várjak egy ingyenes tábortól, ahova 200 másik gyerek is jár, de meglepően jó volt. Egy sportpályán hesszeltek a nap nagy részében, lehetett focizni, voltak kirakva papírok, ceruzák, lehetett kérni pinpongütőt, sakktáblát, sporteszközöket. Hetente kétszer szerveztek valami komolyabb programot nekik, elvitték őket múzeumba, moziba, egyszer valami állatsimogatós program is volt. És ez így pont jó volt, a nap nagy részében a többiekkel lógott, barátkozott, szóval nem unatkozott nagyon, de nem is volt hulla fáradt a végére.

Fú, azért elég sok dolog történt a legutóbbi bejegyzésem óta. Vid szülinapját ünnepeltük a Népszigeten, pléden ittuk a bort, és azt kell mondjam, hogy tökéletes ez a helyszín, mert van közelben wc (fontos!), meg lehet venni enni meg inni is, ha szeretnénk, de lehet piknikezni és fogyasztani azt, amit mi vittünk, szóval igyekszem jövő nyárig nem elfelejteni, hogy oda is lehet menni.

Aztán Quimby koncerten is voltunk, ahol rövid ácsorgás után már le akart szakadni a derekam, úgyhogy ezen lamentáltam, hogy mikor lettem ennyire öreg. Szerencsére le tudtam ülni, mert a teraszra vettünk jegyet, hát így múlik el a világ dicsősége.

Egyik hétvégén kipróbáltam a motoros túrázást a férjemmel, elmentünk egészen Selmecbányáig, kirándultunk kicsit, meg felmentünk a dombokra a sífelvonóval, szóval nagyon hangulatos volt. Viszont két óra motoron tényleg sok volt már, úgyhogy ennél nagyobb távokat nem mennék már.

És végre itt a lehűlés, az éjszaka azt álmodtam, hogy megint 36 fokot mondanak a hétre, de szerencsére ez nem igaz. Utálom, hogy télen azért zárkózunk be, mert szar az idő és sötét van, és nincsen kedvem menni sehova, nyáron meg azért zárkózunk be, mert kibírhatatlan a hőség. Vennem kéne itthonra egy vérnyomásmérőt, hogy kiderítsem, mi akar bekrepálni a hőségtől, meg hogy ezzel lehet-e bármit kezdeni, mert csak azt érzem, hogy mire hazaérek a gyerekekkel a tábor/oviból, és felsétálunk a másodikra, azután negyed órát kell feküdnöm, mert rosszul vagyok. Szóval vagy a pluzus, vagy a vérnyomás, vagy felmegy, vagy leesik. Illetve ezek kombinációja.

Két hétig szabin voltunk, ebből egy hetet (vagyis nem, mert keddtől szombatig) Ischia szigetén nyaraltunk Forioban, amiről egy barátnőnk azt írta, hogy egy igazi kis autentikus város, és igaza is volt. Kellett egy nap, hogy átálljak a helyi tempóra, hogy nem igazán van járda, és álladóan el akarnak gázolni robogóval, de azon kívül tényleg hangulatos volt. Olaszok kedvelt üdülőhelye, pont annyira turistás, hogy kellemes legyen, de látszik, hogy sokan élnek ott. Volt viharos tenger, meg hányás a kompon odafelé, egyik nap robogót béreltünk, másik nap motorcsónakot, jókat ettünk, punnyadtunk a medence partján, fürödtünk kicsit tengerben is, szóval fullos volt az élmény. Közben szomorú is vagyok, mert ez a medencés szállás reggelivel olcsóbb volt, mint a tiszafüredi kempingben az apartman, és milyen igazságtalanság már, hogy ott az olaszoknak, főleg a Nápoly környékén élőknek ez tökre nem egy luxus dolog, nekünk meg most már a belfüldi utazás is az, hurdurr.

Jövőre azt fogjuk csinálni amúgy, hogy kipróbáljuk, hogy dolgozunk közben, és akkor legalább a szabink nem fogy, és akkor nem aközött kell választani, hogy a gyerekekkel töltjük a szabadságot, vagy nélkülük.

Na de Olaszország után pár nap pihenés otthon, és aztán felpakoltuk a fél háztartást, és Tiszafüreden töltöttünk pár napot a gyerekekkel. Évről évre javul a helyzet, és kezd a gyerekekkel nyaralás tényleg nyaraláshoz hasonlítani (mármint nekünk, szülőknek). Nagyon sok családot láttunk 1-2-3 éves picikkel, úgyhogy gondoltam megállok egy pillanatra és hálát adok azért, hogy a gyerekek már nagyobbak.

• Először is: fél 10-től fél 9-ig aludtak minden nap.
• Nem kell már napközben altatni, ami hatalmas előrelépés (innen is elnézést az óvónőktől, good luck), nem horror az idegen helyen altatás, ugyanazokon a szarokon elélnek, mint mi (virslis peksuti, hotdog, pizza, lángos, sült krumpli). Nem kell vinni külön kaját, kanalat, előkét.
• Tanösvényeken el lehet őket engedni, nem para, hogy nem látjuk őket pár percig (bár egyik nap fiamra vérző térddel találtunk rá, másnap meg seggig sárosan). A kenguru parkban (Tiszaderzs) órákig játszótereztek és játszóházaztak, míg mi kávéztunk. Peak parenthood pillanat volt abszolút.
• Nincsenek földön fetrengő leolvadások, bár helyette van kitartó nyúzás és nyafogás, de azt jobban bírom.
• El lehetett velük menni vízi akadálypályára, ami nekem ment a legrosszabbul (és mindenem fáj). Karúszóval ellubickolnak a vízben, nem belém kapaszkodnak folyamatosan.

Most meg próbálok visszarázódni a hétköznapokba.

Na a varratokkal végül el kellett mennem sebészetre, mert 3 hét után sem akartak kiesni, de így végre megszabadultam tőlük, ami jó, mert sokkal jobban zavart, mint gondoltam volna, hogy zavar. Tudom, hogy nem a világ vége három apró seb a hasamon, de begyulladt, és cérna állt ki belőle 3 hete, és ránézni is alig tudtam, szóval örülök, hogy túl vagyok rajta.

De legalább a piercingek nagyon szépen gyógyulnak.

Pénteken szabadulószobáztunk, szombaton megnéztük a cirkuszban A sztyeppe illata előadást, nagyon tetszett.

Közben tombol a nyári szünet, lányomat hol ide rakjuk, hol oda, esetleg megy táborba. Most éppen mellettem szenved a homeofficeban, és nagyon röhögök azon, hogy bár festhetne, rajzolhatna, olvashatna, kertbe mehetne, karkötőt fűzhetne, legózhatna, kristályragaszthatna, ő inkább énekelve narrálja, mit csinál a macskánk.

Nagyon jó időszakban vagyunk így amúgy gyereknevelésileg, nagyon sokat játszanak együtt, a délutáni "csendes pihenő" alatt (ahol már csak max én alszom, a gyerekek nem) simán eljátszanak másfél órát. És először azt hittem, hogy csak együtt vannak el ilyen jól, de most lányom pár napig nagyszülőknél volt, fiam egyke volt néhány napra, és míg egy évvel ezelőtt ilyenkor levegőt sem lehetett venni tőle, annyira akarta a figyelmet, most elvonult legózni egész este, mi meg néztünk, hogy ilyenkor mi van? Most tényleg itt ülünk és beszélgetünk egy órája mindenféle félbeszakítás nélkül? Őrület.

Pár hete a legutóbbi fellépésen a smink mellé tettem fel kristályokat is az arcomra. Ez nem új dolog, rendszeresen szoktam, egy pötty az orromra, egy a szám alá, vagy ilyesmi, szeretem, szép. Régebben sosem csináltam fotókat magamról, de mostanában elkezdtem, leginkább azért, hogy fél év múlva vissza tudjam nézni, hogy hogy is volt az a ruha, meg a smink, meg az ékszerek, mert amúgy ritkán van ahhoz fellépés, hogy ez rutin legyen. És ha már készül kép, akkor el is szokta küldeni barátoknak, milyen dögös vagyok, mert amúgy meg tényleg zéró sminkkel élem a hétköznapokat, mármint tényleg semmi, kinek van erre ideje meg energiája, hát nem nekem. Na és akkor az egyik barátnőm visszakérdezett, hogy nem gondolkodtál már piercingeken? Olyan jól állna.

És akkor rájöttem, hogy de igen. Imádom másokon a piercingeket, tetoválásokat, és én is szeretnék hosszú ideje már. Az ajakpiercing 20 éve tetszik, septum pedig mióta táncolok, szóval kb 13-14 éve? De először azért beszéltem le magam róla, mert túl drasztikus változtatás, mi lesz, ha felnövök és nem tetszik? De ettől függetlenül persze továbbra is csorgattam a nyálamat mindenkinek a tetoválására, és hát ebben a tribal fusion hastáncos világban tényleg mindenki szét van varrva. De aztán valahogy elfogadtam, vagy megmagyaráztam magamnak, hogy én nem ilyen vagyok, mármint tetszik másokon, én is szeretnék, de nem csináltatok, mert nem tudom.  Meg valahogy az volt bennem, hogy ilyesmit az ember nem akkor csinál, mikor fiatal meg bohó? Én meg már nem vagyok az, és nem késő már így megőrülni? Aztán kiderült, hogy egy csomó ismerősöm 30 éves kora fölött csináltatta az első tetoválást, szóval nem, nem vagyok elkésve. Nem mintha komolyan azt gondoltam volna, hogy el vagyok késve, de ez ilyen tudat alatti dolog asszem.

Na de kb ennyi kellett, hogy valaki megkérdezze, hogy olyan jól állna, nem akarsz? És hát innentől fogva persze csak ezen tudtam pörögni, elolvastam az összes ajakpiercingről mindent pro és kontra, tiktokvideókat néztem a gyógyulási folyamatról, redditen elolvastam a tapasztalatokat. Közben kinéztem magamnak egy pici és cuki mintát egy tetoválóművésznél. Nyilván ez figyelemelterelés volt a műtét előtt, mert addig sem azon aggódtam. Amúgy annyi drasztikus változtatást vállaltam be ennél sokkal kevesebb gondolkodással (lásd petevezeték-elköttetés), hogy nevetségesnek tűnt ennyit tanakodni azon, hogy akarok-e egy ékszert az arcomra.

Szóval most van egy septumom és egy vertical labret-m. Meg egy kis minta a bokám fölött. Még kicsit érzékeny, meg gyógyul, de nagyon tetszik.

Senki sem kapta el a gyerekek kéz-láb-száj betegségét, wow. Úgyhogy voltam fellépésen, és ügyesek voltunk, és elfáradtam, mindig elfáradok, mert 6-től 8-ig tart az egész, és bár kétszer négy percet vagyok csak színpadon, akkor is már fél 4-től sminkelek meg készülődök, meg enni próbálok, de nehezen megy, mert izgulok. Felmerült, hogy mehetnénk decemberben külföldre fellépni, és nem fogom vállalni, mert egyszerűen inkább a stresszt érzem benne, hogy elpakolni mindent, utazni, ott aludni, közben decemberben már karácsonyra is készülni kéne, meg a kórus is biztos szeretne majd koncertet. Mindig ez történik, hogy az évi kettő nagy fellépés kb akkor van, mikor a kórussal is az előadások, ami logikus. És vannak kisebb fellépések, amikre lehetne menni, de azt érzem magamon, hogy több a nyűg vele, mint amit ad. Szeretek táncolni, de valamiért tökre stresszel a sminkelés, miközben amúgy nem tart sokáig, tök hamar megvagyok vele, de mégis az van a fejemben, hogy a színpadi smink ÓRÁKIG készül.

Mindegy.

Múlt héten nagyszülőknél voltak a gyerekek, engem kedden műtöttek, szerda-csütörtök-pénteken pedig tök egyedül voltam itthon, férjem is elutazott, kiírattam magam táppénzre, és három napig lelkiismeretfurdalás nélkül csináltam a semmit. Az első nap végén azt éreztem, hogy nem tudok rendesen pihenni, hogy elkezdtem magam unni, egész nap ültem vagy feküdtem, néztem sorozatot meg olvastam, és hogy most már csinálnék valami mást?? Aztán második nap rájöttem, hogy basszus, itt az xbox, úgyhogy a többi két nap már nem voltak ilyen problémáim. Amúgy mindig zavart, hogy olyan bénának érzem magam konzolos játékokkal, aztán most jöttem rá, hogy persze, mert tájékozódni az életben is nehezen tudok, célozni kontrollerrel katasztrófa, amúgy nem bírom, ha hirtelen történnek velem dolgok, rámugranak meg megölnek, szóval csak összeraktam, hogy nekem a platformer játékok valók!!! Lehet menni előre, hátra, meg ugrálni, meg feladatokat megoldani, és kész! Nem kóválygok, meg nem tévedek el, és általában pontosan célozni sem kell, hát ez csodálatos. Illetve nekem az is szempont, hogy ne tartson nagyon sokáig végigvinni  a játékot, mert ha valamibe 60 órát lehet ölni, akkor neki sem állok, de ha 4-5 óra alatt ki lehet pörgetni, akkor reális, hogy belátható időn belül befejezzem. A Planet of Lana-t illetve az Inside-ot kezdtem el, mindkettő nagyon tetszik.

Mától meg megint melóka, nyári szünettel súlyosbítva, bár most egy szavam sem lehet lányomra, mert órák óta elvan, fogalmam sincs, mivel, de majd összeszedem a romokat.