Legalábbis asszem, szegény magzat már most el van hanyagolva. Az elsőszülöttnél még követtem, hogy most mekkora, mit tud már, hányadik hét, most meg örülök, ha tudom, mikor kell legközelebb dokihoz mennem, meg mindig gondolkodnom kell, ha megkérdezik, hányadik hónapban járok.
Pár napja kezdtem el határozottan érezni, hogy mocorog, eddig is éreztem valamit, de most lettem benne biztos. Szóval esténként már megy a parti ott is, bennem meg egyre inkább kezd körvonalazódni, hogy itt tényleg lesz még egy gyerek, méghozzá egy pici baba, hát milyen cukiság lesz, milyen pici lesz, és mennyire nem fogom érteni, hogy mit akar.
Szóval ez az egyetlen aggodalmam itt a második baba körül. Egy csomó mindenben még rutinom van, még megvannak a textilpelenkák, kiskádat használunk még a kislánnyal, még ő is pelenkás, használ cumisüveget, szóval nem lesz sokkoló, hogy jaj, megint pelenkák. A férjemnek amúgy most esett le, hogy basszus, nem lesz még szobatiszta a nagy, mire megszületik a kicsi, egész hétvégénk azzal fog telni, hogy valakit pelenkázunk. Hát igen.
Viszont eszembe jutott, hogy egy újszülött nem kommunikál, csak sír/nem sír, és a kislány meg hiába csak másfél éves, már hónapok óta ért mindent és tudtunkra hoz mindent, jelel, beszél, és ha kiakad, akkor tudom, hogy miért, és ehhez hozzá lehet szokni. És erre most itt lesz egy nagyon pici, akit majd megint nézegetni fogok sírás közben, hogy vajon mi a baj, fáj valami, zavarja valami, fáradt, éhes? Jaj nekem.
Ezt mondtátok