Pénteken jöttünk haza a kórházból, amit a gyerek azzal ünnepelt meg, hogy alvás helyett inkább sírt, és most így utólag ideges vagyok a csecsemősökre, hogy nem mondták el, mennyit kéne ennie, vagyis mondtak egy számot, amivel konkrétan éhezett a gyerek, én meg csak azt láttam, hogy sír sír sír, enni adok neki is sír, mindegy is, mert Anyum átjött meg utánagugliztam, hogy mennyit kéne beletölteni naponta/alkalmanként, azóta boldog és alszik. De addig lerongyolt idegileg a kicsi lány, pedig kb másfél napról van szó. Másfél nap is elég a teljes kétségbeeséshez. Persze jön majd a háziorvos meg védőnő, hogy ellássanak tanácsokkal, de legkorábban csak hétfőn, péntek meg hétfő között pedig van pár nap, ami alatt életben kell tartani őt is meg magunkat is.

Na de előreszaladtam.

Nem erre számítottam. A szüléstől nem féltem, tudtam, hogy fájni fog, de gondoltam, hogy baba még nem maradt benn, úgyhogy majd csak lesz valami, amúgy sem tart sokáig. A kórházi tartózkodástól tartottam, mert mindenhonnan rosszat hallottam csecsemősökről, nővérkékről, és három napig benn kell lenni, és féltem attól, hogy ebben a kiszolgáltatott állapotban hogyan fognak velem viselkedni és azt hogyan fogom viselni.

Minden pont fordítva sült el. Ez a szülés életem legtraumatikusabb élménye, semmi felemelőt vagy transzcendenst nem éreztem benne. Be voltam zárva a saját testembe, a fájdalomba, elvesztettem az időérzékemet, fájás alatt arra koncentráltam, hogy mindjárt vége, levegő be, levegő ki. Óránként vizsgáltak, és kiborított, mikor rengeteg fájdalom után megtudtam, hogy még mindig nem haladtunk előre. Adtak oxyt, amitől megszűntek a fájások közötti szünetek, nem tudtam már sehonnan erőt meríteni, folyamatosan rettenetesen rossz volt, de ha üvöltök, akkor csak még jobban elfáradok, ezért próbáltam nem üvölteni. Az jutott eszembe, hogy én még nem szülnék akkor mégsem, hadd aludjak kicsit, és próbáljuk meg később. De nem lehetett kicsit abbahagyni, kiszállni, meggondolni magam, vagy kikapcsolni. Bármit megtettem volna, csak legyen vége. Annyira kimerültem, hogy fájások között elaludtam 1-1 percre.

12 órányi vajúdás után, amiből az utolsó egy óra tényleg elviselhetetlen volt az oxy miatt, a doki bejelentette, hogy messze még a vége. Már órákkal előtte meg kellett volna szüljek, de nem haladtak a dolgok, a gyerek szívhangja romlott, így császár mellett döntöttek. Végre. Boldog voltam, hogy végre vége lesz. Két órán keresztül vártunk a műtőre, közben folytatódtak a fájások (bár most legalább szünetek voltak közöttük), és ebben az utolsó két órában már arra sem tudtam gondolni, hogy a fájdalom a gyereket segíti, hiszen tudtam, hogy műteni fognak.

Császárral 10 perc alatt kiszedték a gyereket, mikor felsírt engem is rázott a zokogás, majd még összevarrás közben elaludtam. Odatartották a fejemhez, emlékszem a sötét hajra és sötét szemekre.

Életem legrosszabb élménye. Minden nap elfog a sírás, mikor eszembe jut, és már most előre rettegek, hogy mi lesz legközelebb, mert gyereket még szeretnék, a terhesség problémamentes volt, de soha, soha többet nem akarom ezt a fájdalmat érezni. Másnap, mikor kaptam egy fájdalmas injekciót, elsírtam magam, nem tudtam többet elviselni már, most kérem, kérem ne fájjon egy darabig semmi.

Az emberek viszont csodálatosak. Nem volt választott szülésznőm, az aktuális ügyeletes foglalkozott velem, végig ott volt, biztatott, vigasztalt, átölelt epidurál közben. Az ügyeletes aneszteziológus türelmesen elmondta, mi fog történni velem, mit fogok érezni, mit nem, megsimogatott, nyugtatott. A választott dokim végig derűs hangulatban próbált tartani.

A gyermekágyon a baba végig velem lehetett, néhány vizsgálattól eltekintve nem vitték el mellőlem. Első éjszaka be lehetett adni a zaciba, amit ki is használtam, mivel egész éjjel vajúdtam. A nővérkék némelyike tényleg kicsit nyers, de ha segítséget kértem, akkor segítettek. A csecsemősök nem voltak proaktívak, de ha bementem hozzájuk, hogy segítsenek, akkor türelmesek voltak és foglalkoztak velem, tényleg csak kérni kellett.

Hát így. Remélem, idővel tompulnak az emlékek.