Ezt mondtátok

  • thinkEdem: Szerintem a trukk az, hogy nem szabad levagni az uveg aljat. Ha megoltesz egy palackot, es fejjel ... (2017.06.25. 22:33) Növények életbentartásáról
  • α Ursae Minoris: @AnnGel: Akkor rendben. :-) Nem hallottam még erröl korábban, de vicces ötletnek hangzik. Ha tényl... (2017.06.21. 17:28) Dilemmákba'
  • AnnGel: ja nem, teljesen egészséges, ez csak for fun :) a babák sokkal korábban képesek jelelni, mint besz... (2017.06.21. 16:41) Dilemmákba'
  • α Ursae Minoris: Mi ennek a babajelbeszéd kurzusnak a háttere? Van valami baja a gyereknek, hogy nem hall, vagy ho... (2017.06.21. 14:02) Dilemmákba'
  • AnnGel: Igen, láttam, utána elolvastam a könyvet is, fájt a szívem rendesen (2017.05.09. 08:39)
  • Utolsó 20

2008.12.07. 18:10 AnnGel

Fekete István - Zsellérek

Címkék: ajanlo

Az 1939-ben megjelent, '44ig hét kiadást megérő regény tette országosan ismertté Fekete Istvánt. Hogy mégis miért nem hallani róla? 1944 után betiltották, és a rendszerváltás után (!) is csak cenzúrázva jelent meg. Eddig.

A könyv a címével ellentétben nem zsellérekről (földnélküli parasztok), hanem Zsellérékről szól. A történet elején megismerjük Zsellér Pétert, egy parasztcsalád egyetlen fiát, akit a szülei a közeli városba küldenek tanulni. Az iskolában találkozik egy falubélijével, Ughy Lászlóval, a tiszttartó fiával. A társadalmi különbség ellenére a két fiú összebarátkozik, és az ő történetüket kísérjük figyelemmel egészen az egyetemi éveik végéig. Körülöttük forrong a világ: gyermekként szemtanúi a kitört háborúnak, Őszirózsás forradalomnak, Tanácsköztársaság beköszöntének, az az alatt történt kegyetlenkedésnek, majd a "dicsőséges 133 nap" bukásának is. Kettejük kapcsolata sok megpróbáltatáson megy keresztül, de végül ők is felnőnek és Budapestre kerülnek. Péter eleinte nem találja helyét, neki még át kell esnie számos élményen, barátságon, szerelmen, hogy rátaláljon hivatására.

A regény első fele visszaemlékezés, ezt szerettem legjobban: a leérettségizett Péter egy körtefa alatt visszagondol a mögötte hagyott évekre. Mennyire tud örülni egy kisfiú a külön szobának, mennyire tisztel és félt egy ajándékba kapott könyvet, mennyit jelent neki, hogy "a Tiszttartó Laci" szóbaáll vele. Ahogyan rájön, hogy hiába a győzelemről szóló hírek, a diadalmenetek, a falujába hazaérve csak kisírt szemű, férjüket gyászoló asszonyokat talál, és a vasútállomáson a halott szerb hadifoglyot látva pedig rájön, hogy a másik oldalon is csak emberek vannak...

Szomorkás, elgondolkodtató, gyönyörű történet ez, ajánlom mindenkinek. A továbbra kattintva egy részletet olvashattok belőle.

"De azért a tavaszi vásárt megtartották. Nappalra mintha elültek volna a rémek. Tele volt a vásártér. A zsibongás csak olyan volt, mint máskor. Az ökrök nyugalmas szeme úgy nézett a sokadalomba, mint máskor, és az emberek már megtanulták, hogy a fehérpénz is: pénz.

Volt azért még olyan is, aki zúgolódott.
- Ezért a marháért még kékben is megadhatna ezer koronát. Nemhogy fehérben...
- Van ez is olyan jó pénz - mondta a kupec.
- Ha magának jó, hát tartsa meg!
A kupec lármázni kezdett.
- Mi van itt? - kérdezte egy katona.
- A pénzt szídja ez a paraszt. Meg a kormányt...
A katona megrántotta az ember kabátját.
- Maga merte?Az öreg paraszt végigmérte a katonát.
- Vedd el a kezed, fiam, mert ez a lajbi ki van fizetve!...
A katona ordított:
- Vigyázz, zsíros paraszt, mert úgy lógsz, mint a véres hurka! Vége a régi világnak...
- Elég baj az...

A katona mellbelökte az öregembert.
- Még járatod a szád?...
Az ember megtántorodott, de nem esett el.
- Megütöttél, kutya? - és botjával végigvágott a katonán. Ekkor már tömeg nőtt körülöttük, a kupec pedig öt revolveres katonával jött vissza.
- Itt van! - mondta. - Bottal vágta fejbe, szídta a kormányt és a pénzt, nyilvánosan.
Közrefogták az öreget :
- Előre!
- Elmegyek én a törvénybe, ha köll. Bíró János a nevem, Antalosrul, de az ökröket most nem hagyom. Várjanak, míg visszajön az asszony...Olyat lódítottak rajta, hogy felbukott.
- Előre!
- Hát majd ezt is megmondom a törvényben. Emberek maguk ? Sógor, vigyázzon az ökrökre - kiáltotta valakinek - amíg az asszony visszajön!

A csizmás, gatyás öreg paraszt támolyogva ért a páncélvonat mellé. Arca lila volt már. Az állomáson túl folyt a patak, melyben fürödni szoktunk. Partján füzek álltak és most apró rügyeiket nézegették a víz zöld tükrében.
Itt ült össze a vésztörvényszék.
- Ütöttek, uram, rúgtak ezek a kutyák...
- Csend! Mit mondott maga a kormányról?
- Semmit. A pénz felől szóltam, de azt sem úgy...
- Szídta a kormányt, szídta a pénzt. Azt mondta, jobb volt a régi világ és fejbevágott. Itt van! - és a katona levette fejéről a sapkáját.
- Majd én elmondom a törvényben, hogy volt...
- A törvényszék itt van.
- Itt?...
- Elismeri, amit ez a katona állít, vagy hozzunk tanúkat?
- Minek a tanú? Olyanformán volt. Ha megbüntetnek, hát megbüntetnek, de engem ne taszigáljon senki...
Felállt egy ember a tábori székről.
- Bevallotta! A tanácskormány élete : a hitele és a pénze. Aki ebbe belegázol: az életünkbe gázol. Ez az ember ezt tette. Mit érdemel?
- Kötelet!

Az öreg paraszt csak állt, és nézett. Játszanak ezek itt vele? Árokparton törvénykeznek? Micsoda komédia ez? Majd szól nekik, hogy büntessék meg, ha már haragjában rosszat szólt, de eresszék most már el. Az ökrökre eddig már jött vevő. Az asszony még elpotyázza azt a két szép állatot... Könyörgőre fogta a dolgot:
- Tiszt uram - csak így szólok, mert nem látom a sarzsiját -, értem én a szót. Nem tagadok a törvényben sem semmit, de most már eresszenek!
- A kezét hátra kell kötni!
Engedelmesen előre tartotta a kezét.
- Így is lehet, ha ez még hozzátartozik...
Hátracsavarták a kezét, és megkötözték.
A páncélvonat egyik ajtaja kinyílt. Álmos vörösszemű ember csúszott le a földre. Kötél volt a kezében. Fogai kilátszottak, mint a nyúlnak. Dülöngött egy kicsit és a földet nézte.
- Vigyétek! Majd a többi kutya megtudja, hogy a proletárdiktatúra hogy bünteti, aki belénk rúg!
- Uram!
A patakparton már sűrűn álltak az emberek.
- Csak nem akasztják fel?
- Fenét! - mondta valaki. - Ráijesztenek az öreg parasztra. Eztán majd befogja a száját.
De a gondolatok közt dermedés nőtt. A hurok már ott lógott az egyik fűzfa ágán és egy ládát tettek alá. Körülötte katonák feltűzött szuronnyal.
Az öreget bevezették a körbe.
- Álljon fel erre a ládára!
Tanácstalanul körülnézett. Aztán a földre. Mit akarnak ezek ? Magasságos Isten! Kik ezek? Olyan idegenek, olyan komorak. Szemükben a valóság kegyetlen várása. Nem igaz... hát, hogy lehetne igaz?...

Feldobták a ládára. Amikor felegyenesedett, már nyakában volt a kötél. Szemében csak ekkor rebbent meg a halál közelsége. Le akart ugrani, de a hóhér erősen fogta.
- Mindjárt kapálódzhatsz! - és fogainak fehér ínye látszott.
Az öreg szemei irtózatosak lettek. Még küzdött. Átkiáltott a patakon:
- Emberek! Emberek! Ne hagyjatok!...
A tömeg mozdulatlan volt. A halál igézete összeszorította a torkukat. Lábaikba ólom futott. A kiáltás átreppent a víz felett és elenyészett.
- Isten!
A fűz vastag ága megrándult és himbálódzni kezdett. A remegések végigfutottak a fán, de egyre fogytak. Aztán csend lett. A patak vize s az emberek aztán szétfutottak a hírrel.
A katonák visszamentek a páncélvonathoz. A hóhér odaballagott a magas emberhez, ki a tábori széken cigarettázott.
- Rendben van!
Az fel se nézett.
- Lefekhetsz, Bika! Majd szólunk, ha lesz valami.
Az az ember aztán egyedül maradt. Később felkelt, eldobta cigarettáját és oda se nézett a fára, melynek vastag ága görnyedten tartotta Bíró Jánost, Antalosról.
Ennek az embernek hosszú sápadt arca volt és orosz tányérsapkát viselt."

Forrás

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://anngel.blog.hu/api/trackback/id/tr23809548

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.